Az internet szerint ciki, ha van pasink? – Kimerítő randik és a szingliség térnyerése
Az elmúlt időszakban mintha egyre több nő számára válna kényelmetlenné, hogy megosszon fotókat a párjáról és a szerelmi életéről a közösségi médiában. A trend mögött azonban nem csupán az átalakult internetezési szokások állnak – pszichológiai minták, generációs különbségek és az érzelmi munka egyenlőtlen eloszlása is formálja, hogyan élik meg a nők a randizást és a párkapcsolatokat napjainkban. A jelenségről Szmolka Orsolya pszichológus, család- és párterapeutával beszélgettünk.
A brit Vogue nemrég egy terjedelmes, sokakat megosztó cikkben foglalkozott azzal a jelenséggel, hogy egyre több fiatal nő számára „ciki” párkapcsolatban lenni, ezért sokan nem is mutatják meg a párjukat a közösségi médiában. A trend mögött azonban összetett pszichológiai és társadalmi folyamatok állnak, amelyek a fiatalabb generációk párkapcsolatokhoz való viszonyát is formálják. A cikk szerzője, Chanté Joseph szerint ma már jóval ritkább, hogy a nők hangsúlyosan jelenítenék meg a párkapcsolatukat az online térben. Korábban szinte természetes volt, hogy valaki megmutatja a partnerét – megjelölésekkel, közös fotókkal vagy sztorikkal –, ma viszont inkább a visszafogottság jellemző. Ha a partner mégis feltűnik, gyakran csak egy alig kivehető részlete látszik egy 24 órán belül eltűnő tartalomban. Joseph hangsúlyozza, hogy a nők egyensúlyt keresnek: szeretnék megélni a párkapcsolat előnyeit, ugyanakkor igyekeznek elkerülni, hogy az identitásuk túlságosan a kapcsolatuk köré szerveződjön.
A Vogue-cikk egyik megszólalója, Stephanie Yeboah újságíró arról számolt be, hogy miután posztolt egy fotót a barátjáról, több száz követőt veszített. Szerinte kínos és kényelmetlen folyamatosan mutogatni a partnert, ráadásul személyesen is bűntudatot érzett emiatt, hiszen a párkeresés ma rendkívül nehéz. Sophie Milner tartalomkészítő hasonló élményekről számolt be: az egyedüllét szabadságot ad, mert ilyenkor bátrabban kockáztathatunk, és merészebb, játékosabb tartalmakat oszthatunk meg. Kapcsolatban viszont az online jelenlét gyakran egyhangúbb és kiszámíthatóbb. Ezek a tapasztalatok jól mutatják, hogy sok nő ma már óvatosabb, és inkább visszafogottan vagy egyáltalán nem mutatja meg a párját a közösségi oldalakon, hogy az identitása ne olvadjon össze a párkapcsolatával. De mi változott azóta, hogy pár éve még szinte mindenki a tökéletes életét szerette volna bemutatni a közösségi médiában, még akkor is, ha a valóság ettől messze állt, míg ma inkább a kevesebb több elvét követjük?
Ma már sokkal kevesebb közös fotót látunk a párokról, mert nem érezzük szükségét, hogy a külvilág számára is bizonygassuk boldogságunkat. Ez a trend főleg a fiatalabb generációra jellemző. Régebben valóban divat volt a folyamatos posztolás, ám a külvilággal való megosztás nem garantálta a kapcsolat stabilitását. Sőt, gyakran tapasztaltam, hogy minél több kép került ki, annál bizonytalanabb volt a kapcsolat. Sokszor a külvilág visszajelzésére vártunk, vagy próbáltuk mutatni, hogy ami belül már szétesőben van, kívülről stabilnak tűnik
– fejtette ki Szmolka Orsolya, pszichológus, család- és párterapeuta. Hozzátette, hogy a magánélet visszafogottabb megmutatása önvédelmi szempontból is fontos lehet: egy esetleges szakítás után nem kell minden közös képet törölni.
Az elmúlt években egyre több tanulmány jelent meg, ami azt állítja, hogy a nők általában boldogabbak egyedülállóként, mint párkapcsolatban, házasságban vagy anyaként. Szmolka szerint azonban ezek a kutatások nem feltétlenül tükrözik a valóságot, mert többnyire csak egy adott életszakaszt vizsgálnak, nem az egész életutat. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki egyedül él, természetes, hogy több ideje és energiája jut önmagára, plusz nem terhelik ugyanazok a felelősségek, mint a párkapcsolatban élőket vagy a családosokat. Ez ideiglenesen kiegyensúlyozottabb közérzetet adhat, de önmagában nem bizonyítja, hogy hosszú távon is boldogabb életformáról van szó.
Nem szabad elfelejteni, hogy ma már az ismerkedés önmagában is egyre nehezebb terep. Az online társkeresők és a fogyasztói társadalom hatására a pártalálás gyakran bizonytalan és kimerítő. Sokan az első akadály után feladják, mert mindig ott lebeg bennük a gondolat, hogy talán akad valaki „jobb” is. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy az elmúlt években egyre népszerűbbek lettek az úgynevezett „red flagek”, vagyis a másik mérgező viselkedési mintáinak, tulajdonságainak korai kiszűrése. Rengetegszer használjuk a másik viselkedésére az olyan jelzőket, mint a „toxikus” vagy a „nárcisztikus”, gyakran alaptalanul, és anélkül, hogy pontosan értenénk, mit jelentenek.
Szerintem ez rendkívül káros. A pszichológia iránti érdeklődés kezdetben pozitív volt, ám mára sokan átestek a ló túloldalára: elolvasnak két Máté Gábor-könyvet, és már azt hiszik, felismerik a nárcisztikus vagy bipoláris jegyeket másokban. A praxisomban is találkozom ezzel. Egyszer egy fiatalember azért jelentkezett be, hogy megtudja, nárcisztikus-e, mert a volt barátnője annak tartotta. Ami felett azonban sokan elsiklanak, hogy különbség van a nárcisztikus személyiségzavar és a nárcisztikus jegyek között. Attól, hogy egyes dolgokat be tudunk kategorizálni, még nem látjuk az egész képet.
Sokszor túl gyorsan ítéljük meg a másikat egy randi során, és ennek hátterében az áll, hogy az ismerkedés sokszor kimerítő folyamat. Ahogy öregszünk, egyre nehezebb új kapcsolatokat kezdeményezni, ezért hajlamosak vagyunk hamar eldönteni, vajon a kiszemelt megfelelő-e. Ez elveszi a kíváncsiságot, és nehezíti, hogy mindkét fél valóban megismerje egymást. A probléma nemcsak a fiatalabb generációt érinti, hiszen a hasonló típusú címkék használata beivódott a társadalom minden szegletébe. Szmolka a praxisában tapasztalja mindezt a 30-40 éves korosztálynál is. Közben könnyen elfelejtjük, hogy bennünk is vannak korlátok és hibák. Éppen ezért fontos lenne nemcsak a másikat elemezni, hanem a saját érzéseinkkel, félelmeinkkel is szembenézni, hiszen ezek alakítják, hogyan látjuk és értékeljük a kapcsolatainkat.
A témában egyre többször bukkan fel a heterofatalizmus nevű kifejezés, ami azt írja le, amikor a heteroszexuális nők kimerülteknek és csalódottnak érzik magukat a randizás és a párkapcsolatok miatt. A fogalom a brit író és kutató, Asa Seresin nevéhez fűződik, és arra utal, hogy sok nő annak ellenére is folytatja a randizást, hogy szinte biztos abban, hogy a kudarc elkerülhetetlen, és érzelmileg nem talál valódi kielégülést a párkapcsolatokban. A Sexual Health Alliance átfogó cikke szerint a jelenség gyakran több tényező együttes hatásából alakul ki. Az egyik ilyen az érzelmi munka egyenlőtlen megoszlása: sok nő úgy érzi, hogy ő kezdeményezi a nehéz beszélgetéseket, kezeli a konfliktusokat, és folyamatosan figyelemmel kíséri partnere érzelmi szükségleteit, így ez a teher nagyrészt rá hárul. Ez hosszabb távon hozzájárulhat az általános apátiához a randizás és a párkapcsolatok terén. Annak ellenére, hogy sokan azt gondolják, hogy a felgyorsult világ, a fogyasztói társadalom és az egyre tágabban értelmezett párkapcsolati címkék miatt a jelenség elsősorban a Z-generációt érinti, valójában a jóval idősebb korosztályokra is hatással van, a múltbeli minták és tapasztalatok ugyanis jelentős mértékben formálják, hogyan élik meg a nők a párkapcsolatokat ma.
A korábbi generációk szülei, nagyszülei háborúban, kommunizmusban, elnyomásban éltek, és ez szerintem a párkapcsolataikra is rányomta a bélyegét. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen úgy nőttek fel, hogy az apjuk vagy a nagyapjuk az alkoholba menekült, így nem a jól működő családokat látták maguk körül, hanem inkább ennek az ellenkezőjét. Ebben a közegben jelent meg az elkerülő és a bizonytalan kötődés, és ezek a mintázatok a későbbiekben sem segítették a stabil kapcsolódást. Ugyanakkor a Z generáció egy része már biztonságosabb kötődéssel nőhetett fel, mert a családja jobban ott tudott lenni mellette, és a történelmi környezet sem volt annyira megterhelő. Így nagyobb eséllyel alakul ki bennük stabil kötődés, és aki így működik, az jellemzően könnyebben talál hozzá hasonló partnert
– mondta Szmolka Orsolya.
Bár tény, hogy randizás ma sokszor bonyolult és kiszámíthatatlan, de nem kell, hogy kudarcélménnyé váljon. A kulcs inkább az, hogy mennyire tudunk nyitottan és tudatosan kapcsolódni a másikhoz (és önmagunkhoz) miközben figyelünk arra, hogy saját igényeinket és határainkat se hagyjuk figyelmen kívül. Végső soron nem az a cél, hogy megtaláljuk a „tökéletes” társat, hanem hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki, ami valóban kölcsönösen támogat, és amelyben mindkét fél fejlődhet és jól érezheti magát.
