Kifejezetten káros, ha sokat látjuk a tükörképünket
Manapság számos alkalommal és helyzetben látjuk magunkat, a Zoom-hívásoktól kezdve a FaceTime-on át a TikTok-ra készített videókig. Ezeket többször is visszanézzük, mielőtt posztolnánk, vagy több száz szelfit készítünk, mielőtt eldöntenénk, hogy melyik a legtökéletesebb, amit vállalunk a közösségi médiában. Egy átlagos nap során annyi esetben szembesülünk a tükörképünkkel, nem csoda, hogy ennyire foglalkoztat minket a külsőnk.
Ez nem volt mindig így. Őseink valósága merőben más volt, mint a miénk. A tükrök feltalálása előtt a legkorábbi „tükör” a természet volt – a tavak, tavak és folyók tükörképei, amikor a víz elég nyugodt volt ahhoz, hogy sima felületet mutasson.
De még akkor sem látták magukat igazán, és emiatt egészen más elképzelésük volt arról, hogy kik is ők. Millennium: From Religion to Revolution: How Civilization Has Changed Over a Thousand Years című könyvében Ian Mortimer történész azt állítja, hogy a tükör feltalálása előtt nem létezett az egyéni identitásnak az a fogalma, amely ma létezik.
„Az üvegtükrök kifejlesztése döntő változást jelentett, mert lehetővé tette az emberek számára, hogy először lássák magukat rendesen, minden egyedi arckifejezésükkel és tulajdonságukkal együtt”
– írja.
Történelmileg identitásunk erősen kötődött lakóhelyünkhöz, családunkhoz és barátainkhoz. De ahogy a tükrök minősége javult, vizuális önismeret erősödött, és a figyelem befelé fordult, ez a változás jelentős hatást gyakorolt.
„Az én tartózkodási helyének megváltozása ugyanolyan alapvető változás, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba, vagy a kollektivizmusból az individualizmusba való átmenet, és mégis alig ismerik el. Ez alattomosan belopózott a fejünkbe, és mégis teljesen átalakító erejű”
– mondja Heather Widdows, a Warwicki Egyetem filozófiaprofesszora.
De milyen hatása van annak, hogy folyamatosan tudatában vagyunk önmagunknak? Sally Baker terapeuta szerint az arcunk gyakori látása érdekes hatással van az agyunkra és a pszichénkre.
„Ha az agyunkban lévő idegpályákat nézzük, a saját képünk megtekintése aktiválja az agynak egy fusiform arcterületnek nevezett területét, amely az arcfelismerést dolgozza fel. Ez fokozhatja az önismeretet és az öntudatot”
– magyarázza.
Ez persze nagyszerű lehet a fejlődés szempontjából, de Baker hozzáteszi, hogy az állandó önnézegetés felerősítheti az önkritikát és a fizikai megjelenésünkhöz való ragaszkodást.
„Minden szögre és részletre ráhangolódunk, elveszítjük a perspektívát. Egészséges határok nélkül ez táplálhatja az önkép megszállottságát. Magunk nézegetése alkalmanként normális, de túlzásba víve eltorzítja az önképet. Az agy megszokottá válhat, megváltoztatva azt, ahogyan látjuk és megítéljük magunkat. Az elme önvizsgálatra való hajlamának felismerése segíthet abban, hogy a kemény kritikáról áttérjünk a pozitívabb önbeszédre.”
Nehéz lehet azonban abbahagyni saját arcunk vizsgálatát és kritizálását, amikor egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk a külsőségekre. A közösségi média áthelyezte a hangsúlyt, és mindenekelőtt a vizuális tulajdonságainkat helyezi előtérbe (az algoritmus végül is a szelfiket részesíti előnyben).
Míg a szépség mindig is hatalmat és kiváltságokat biztosított, manapság nagyobbnak érezzük a jelentőségét, mint valaha.
„A vizuális és virtuális kultúrában a kép mindig hangosabban beszél, mint a szó. Önérzetünk áthelyezése belülről kívülre, alapvető változást jelent abban, ahogyan az emberek önmagukat és a világot látják. A testekre és a képekre való összpontosítás megváltoztatta az önértékelésünket. Az, hogy hogyan nézünk ki, azzá vált, akik vagyunk. Ez gyökeresen különbözik a korábbi generációktól, ahol az identitás vagy az önazonosság a jellemről vagy a szerepről szólt”
– magyarázza Widdows.
Persze az sem segít, hogy a technológia fejlődése azt jelenti, hogy nemcsak ilyen gyakran látjuk magunkat, de szűrők, photoshop és Facetune segítségével meg is változtathatjuk a kinézetünket, így minden lehetőséget látunk arra, hogyan nézhetnénk ki. Minél inkább megváltoztatjuk a külsőnket digitálisan, annál nagyobb disszonanciát okoz, amikor a tükörbe nézünk.
„Pszichológiailag nem tesz jót az embereknek, ha az a kép, amit online mutatsz, és az a kép, amit magadról alkotsz, nem egyezik azzal, amit a tükörben látsz. Voltak lányok, akik azt mondták nekem, hogy már nem akarnak kimenni a szabadba iskola után, mert nem érzik magukat elég csinosnak”
– mondja Atlanta.
Ez többek között a kozmetikai beavatkozások számának növekedéséhez vezet.
„Több arcot látunk, mint amennyit valaha is látnunk kellett volna”.
Még mindig nem tudni, hogy mi lesz a teljes hatása annak, hogy ilyen gyakran látjuk magunkat. Bár a kamerák és a tükrök semleges tárgyak lehetnek, egyre világosabbá válik, hogy az a sebesség, amellyel ezek a technológiák elérhetővé váltak számunkra, gyorsabb, mint amilyen gyorsan volt időnk mentálisan alkalmazkodni hozzájuk.
A növekvő önértékelési válság egyik megoldása az lehet, ha a külsőségeknek tulajdonított jelentőséget leépítjük, és a közösségépítésre helyezzük a hangsúlyt, ellenállva a lehetetlen szépségnormáknak való megfelelés hatalmas nyomásának. Ez azonban nagyon idealisztikus gondolat, és bár mindig is erre kellene törekednünk, ehhez látszólag leküzdhetetlen mennyiségű kollektív erőre lenne szükség.
Addig is, a rövid távú megoldás az lehet, hogy korlátozzuk a magunk nézegetését, valamint a közösségi médiának való kitettségünket.
Nyitókép: Shutterstock
