4 ok, amiért sokan benne maradnak a bántalmazó kapcsolatban

Mindannyian tudjuk, hogy a szóbeli bántalmazást a kultúra sokkal inkább tolerálja, mint a fizikai bántalmazást, de a verbális bántalmazás felismerése valójában összetettebb, mint gondolnánk. Természetesen, nem mindenki tűri a szóbeli bántalmazást; vannak, akik gondolkodás nélkül az ajtó felé veszik az irányt, míg mások maradnak. Fontos hangsúlyozni, hogy emiatt szabad ítélkezni felettük, nem tudhatjuk pontosan, mi miatt döntenek úgy, hogy nem lépnek.

A bántalmazó és a célpontja közötti kapcsolat a hatalmi egyensúlytalanságon alapul. Leggyakrabban arról van szó, hogy a bántalmazott személy sokkal jobban érdekelt abban, hogy a kapcsolatban maradjon vagy működjön, mint a bántalmazó; ez a befektetés lehet érzelmi (egy felnőtt gyermek, aki még mindig vágyik a szülői szeretetre, vagy egy szerelmi partner, aki nem hajlandó feladni), lehet a nem megfelelő gazdasági erőforrások, a közös gyerekek miatti aggodalom vagy más olyan tényezők tükre, amelyek megakadályozzák a kilépést. De mi tartja őket a kapcsolatban ahelyett, hogy kilépnének?

Az alábbi lista természetesen nem kimerítő, de gyakoriak:

1. Nem ismerik fel, hogy verbálisan bántalmazzák őket

A szóbeli bántalmazás a legtöbb célpont esetében sokszor a gyerekkorban kezdődik. Olyan háztartásokban nőnek fel, ahol a verbális bántalmazás (a lekezelések, a meg nem hallgatás, a figyelmen kívül hagyás vagy az elakadás, a piszkálódás, a kirekesztés, a kiabálás vagy a gázlángozás) a mindennapos tapasztalatuk volt. A gyerekek a korai tapasztalatok alapján mentális modelleket alakítanak ki arról, hogyan működik a világ, és ha a szóbeli bántalmazás következetes, azt hiszik, hogy ez mindenhol így van.

Fiatal felnőttként valószínűleg olyan emberekhez fognak vonzódni, akik hasonló módon bánnak velük, mert azt gondolják, hogy ez a viselkedés „normális”. Valószínűleg tagadják a szavak hatását – „ezek csak szavak, nem öklök” –, és mentségeket keresnek a bántalmazónak („Anyukám azért kemény velem, mert azt akarja, hogy erős legyek”; „Jót akar, de néha csak elveszti a fejét”; és hasonló kijelentések).

2. A bántalmazás időszakos

Burrhus Frederic Skinner pszichológus éhes patkányokkal végzett kísérletei felfedték az időszakos megerősítés erejét. Az első ketrecben a patkánynak volt egy karja, amelyet ha megnyomtak, mindig ételt adott. Az a patkány ment a dolgára. A második ketrecben a kar soha nem adott ételt, és a patkány nem törődött vele. A harmadik ketrecben azonban a kar néhányszor ételt adott, és a patkány átszellemült és koncentrált volt.

Ez az emberekkel is megtörténik: amikor néhányszor megkapjuk, amit akarunk, arra összpontosítunk, hogy újra megkapjuk. Tehát egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban, amikor a bántalmazó viselkedése megváltozik – nem mond semmi lealacsonyítót, vagy esetleg tényleg bókol és kedves –, az elszenvedő olyan lesz, mint a harmadik ketrecben lévő állat, csakhogy ember lévén, reménykedve kezd következtetni a viselkedésből. „Végül is ő tényleg szeret, és az a csúnya dolog csak egy kis kitérő volt”. Ez a szuperragasztója a verbálisan bántalmazó kapcsolatoknak, beleértve a szülőkkel való kapcsolatokat is.

3. Nem látják az irányítás elemét

Mivel normalizálják és racionalizálják a szóbeli bántalmazást, nem látják, hogy ez egy eszköz az irányításra. Úgy látják az elfogadást, hogy „megpróbálom fenntartani a békét” vagy „lehalkítom a hangerőt”, és nem ismerik fel a bántalmazó hibáztatását („nem kellett volna kiabálnom, ha eleve figyeltél volna”) manipulációnak. Azt mondják maguknak, hogy mindenki vitatkozik, aki kapcsolatban van; nem regisztrálják azt, miszerint nem az számít, hogy veszekszünk-e vagy vitatkozunk, hanem az, hogy hogyan veszekszünk. Nem veszik észre, hogy megfosztották őket a cselekvőképességük érzésétől, mert túlságosan arra koncentrálnak, hogy a kapcsolatot a felszínen tartsák, hogy a békítéssel lehalkítsák a feszültséget, és talán újra eljön az időnkénti jó pillanatok egyike.

4. Elhiszik, amit mondanak nekik és róluk

A felnőttkori kapcsolatokban azok a legérzékenyebbek a verbális bántalmazásra, akik fiatalon megtapasztalták azt, és tovább normalizálták ezeket a korai tapasztalatokat; alapvetően bármit mondanak a felnőttkori jelenben, az megerősíti azt, amit a korai évek során mondtak. Bármilyen ellenvetést is hangoztat a célszemély, azt gyakran olyan ismerős mondatokkal hárítják el, mint például: „Semmi olyat nem mondtam, ami bántó lett volna, csak túl érzékeny vagy”, vagy a gázlángozás verzió: „Még a viccet sem bírod elviselni? Nem így értettem”.

Belülről kifelé nézve

Bámészkodóként – rokonokként, barátokként, szomszédokként és kollégákként – talán nehezen hisszük el, hogy valaki, aki fontos számunkra, egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban marad, amikor biztosak vagyunk benne, hogy mi is futócipőt húznánk, de belülről egészen másképp nézhet ki. Igen, ez lehet a (szándékos vagy nem szándékos) vakság, a tagadás, a reménytelenség, és végül a jobb és boldogabb élet elképzelésének kudarca. Próbáljunk meg segítőkészek lenni, ne ítélkezzünk. Javasolni, hogy az illető dolgozzon terapeutával, jó ötlet, mert a szóbeli bántalmazás soha nincs rendben, és mindig kárt okoz.

(Psychology Today)

Nyitókép: Shutterstock