Kábítószer, bordélyház és orgiák – ilyen volt a 20-as évek Budapestje

Mert bizony bármennyire is igyekeznek dédanyáink úgy tenni, mintha az egész életüket kikeményített főkötőben, imakönyvvel és hímzőfonállal a kezükben töltötték volna, és a kábítószerfogyasztás csupán modernkori vívmány lenne az internet és az elektromos autó szerelemgyerekeként, de az 1920-as évek zsongó-zsibongó Budapestjében a kokain minden sarkon megtalálható volt. A legtöbb pezsgős dugó a VI. és VII. kerület mulatóiban pukkant, járulékosan itt húzták el legtöbben a csíkot. Vagyis fel. A vénykötelesen, ámbár kis mennyiségben gyógyszertárakban is kapható kokaint a nyílt utcán is szívták, aki pedig nem elégedett meg a legálisan kapható mennyiséggel, az a feketepiac forrásaihoz volt kénytelen fordulni, hiszen a 20-as évek kokain-fővárosa, Berlin bő kézzel látta el hazánkat por és folyadék formában is.

Az óriási drogőrület a korabeli sajtót is foglalkoztatta, naponta biztosítva a bulvártartalmat. A Pesti Napló így számolt be a jelenségről:

„[…] valóságos divatőrületté fajult a kokain élvezete. Csaknem mindegyik táncosnőnél van egy kis dobozocska, amely körülbelül akkora, mint a rizspordoboz. Ha megfelelő társaságba kerülnek, elegáns mozdulattal veszik ki retiküljükből a csinos kis dobozt és hintik ki belőle a port kézfejükre”.

Az akkori legnagyobb példányszámmal dicsekedhető folyóirat, Az Újság pedig így összegezte a korabeli hóbortot:

„Mint minden bűvös szenvedély, a nagyváros éjszakájában szinte észrevétlenül terjed, behúzódik a házakba, magánlakásokba, igen gyakran előkelő emberek lakásába is, és ezekbe a rendőrség szeme, természetesen, nem láthat be.”

Hol lehetett hozzájutni?

A Nyugat-Európából különböző kiskapukon besurranó szert kávéházak pincérei, taxisok és fizetett ledérek értékesítették, a leghíresebb díler azonban a skatulya-elegáns, Rejtő regényhős nevű Sóhár Elek volt, aki a legillusztrisabb fogyasztók ellátásáért felelt. Az alvilági körökben Kokós Lexiként becézgetett, a sajtóban pedig kokainkirályként emlegetett férfi vevői közül olyan híres irodalmárok kerültek ki felbukkanó alkotói válság idején, mint mondjuk Kosztolányi Dezső, vagy a bevezetőben már említett báró Kövess Jenő. A cirádás családfával bíró fiú élete látszólag tökéletesnek tűnt. Édesapja báró Kövess Hermann a Monarchia egyik utolsó tábornoka volt, édesanyja pedig az Andrássy úti dohánynagytőzsde tulajdonosa, neki magának pedig minden lehetősége meglett volna, hogy boldogan élje az aranyifjak gondtalan életét, ám ő mégis nyomasztó magányban és szorongva tengette mindennapjait. Antidepresszánsként a sokaknak bevált éjszakai életet választotta végig tivornyázva a fővárosi mulatókat, majd hajnalban magas, délceg alakja rendszerint bordélyházakban tűnt fel, ahol az átlagos kuncsaftokétól eltérő szexuális szolgáltatásokat vett igénybe. A szűk környezete előtt is titkolt életviteléről aztán 1929. január 16-án hullt le a lepel, mikor a 31 éves férfit eszméletlenül találták a lakásán, és bár a gyors és hatékony orvosi segítségnek hála az életét megmentették, de azért kérdések sokasága tolakodott az értetlen ismeretségi kör előtt: mi okozta a rosszullétet, miért feküdt meztelenül a lakásában és miért borították horzsolások szinte mindenhol a testét.

Titkait akár a sírba is magával vihette volna, mivel lábadozása közben a szanatóriumban tüdőgyulladást kapott és élete virágában meghalt, ám a vigasztalhatatlan család a legjobb nyomozókat munkára bírva szerette volna felgöngyölíteni a szálakat és felderíteni a férfi halálának rejtélyes körülményeit. A nyomozás során hamar napvilágot látott, hogy Jenő a rosszulléte előtti estét egy kétes hírű, Zichy Jenő utcai lakásban töltötte, ahol az örökké leskelődő, korabeli köztéri kamera-szomszédok szerint gyakori vendég volt. A lakás egyik szobájában kifeszített kötelek és korbácsok láttán még a szürke 50 árnyalatának gyártóinak is felszaladt volna a szemöldöke, és ezzel a férfi testén levő sérülések is egyből érthetővé váltak. A helyszínen lefoglalt, teljes kolumbiai kartellt eltartó kokain mennyiség pedig a rosszullétet is megmagyarázta. Az eset persze óriási visszhangot váltott ki a korabeli bulvárban, Az Újság a következőképpen számolt be a hírhedt lakásról:

„A fényűzően berendezett lakás több szobája valóságos kínzókamrának volt átalakítva. Még kényszerzubbonyt is találtak. Volt ezenkívül egy fapriccs is, amelyen kínozni szokták a kokainmámorba esett embereket. […] Megállapította a rendőrség, hogy gyakran a pincében folytak az orgiák. A pince egy része erre a célra volt kialakítva olyan módon, hogy megkínzott emberek jajgatását ne lehessen meghallani.”

A szado-mazo lakást persze felszámolták, az ott dolgozókat bíróság elé állították, minek kapcsán egy teljes droghálózat került felszámolásra. A hatalmas visszhangot kiváltó eset jelentősen óvatosabbá tette a viszonyulást az addigi felkapott, majd hirtelenjében népszerűségében lefokozott és fehér méregnek átkeresztelt szerhez.

Ezek után alig várom, hogy a legközelebbi családi hacacáré alkalmával valamelyik horgolt gallérú tánti vagy naftalin illatú dédi rázendítsen a rommá járatott lemez bezzegazénidőmbenezés-re, mert akkor máris orruk alá fogom dörgölni ezt a történetet is, ahogy az 1885-ben feltalált Coca-Coláét is. Napjaink kedvelt üdítőjét, ami még a jóságos Mikulást is le tudta szerződtetni reklámarcnak. John Pemberton, atlantai gyógyszerész találta fel és az eredeti receptet otthona hátsó kertjében kutyulta össze. Keresztvíz alá tartásakor a coca szó a kokainlevélre, a cola pedig a kóladióra utalt nem túl rejtjelesen, melyek elterjedtségét és legalitását jól példázza, hogy egy kertvárosi veteményesben is szépen megfértek. Pemberton fejfájást, gyomorrontást és fáradtságot tovaűző gyógyszerként forgalmazta termékét, de Thaiföld eldugottabb zugaiban a mai napig felbukkan hígítatlan formában, kis üvegcsékben gyógyszertári polcokon a Red Bull mellett szoros szomszédságban.

Akkoriban még ha egy-egy gyógyszer összetevőinek felsorolásában szerepelt az ópium vagy kokain szó, az senkiből sem váltott ki hökkent rökönyt, sőt, a higany és az ólom szavak olvastán sem szaladt fel senki szemöldöke. Az első ellenlobbisták 1891-ben kezdtek el hangot adni a függőséget okozó összetevők miatti zúgolódásuknak, de ezzel mindössze annyit értek el, hogy a gyártók átdolgozták kissé a gyógyszerek egészségre vonatkozó állításait, de ugyanúgy forgalmazták tovább. A legalizált pörgésnek az 1929-es esztendő vetett véget, mikor a Coca-cola szép lassan csökkentett kokainmennyisége elérte a zérót, de szárnyalását ez sem tudta megtörni, hiszen az Egyesült Államok éppen térdig járt akkoriban az alkoholmegvonó prohibícióbian, a kóla pedig óriásit ment az alkohol kedves alternatívájaként.

Ha pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy a családi eseményeken még becsoszog egy-egy krepp papír arcú dédi azon zúgolódva, hogy nem értik, mégis miért vagyunk enerváltan elnyűttek a mindennapi munka-derby, a gyereknevelés, a háztartás, a társadalmi és kulturális életünk és a hírekből ránk ömlő világvége-érzéstől átitatva, mikor bezzeg ők felszántották a padlót is zokszó nélkül, akkor talán bátran pendítsük meg, hogy nekünk már nincs kokain a kólánkban extra munícióként, valamint Sóhár Elek sem cimboránk a telefonunk névlistája szerint.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Instagram/ @budapest1920

(Funzine)