Az Álom luxuskivitelben forgatása inkább rémálom volt? Audrey Hepburn szerepének árnyoldalai
Az Álom luxuskivitelben Audrey Hepburn ikonikus alakításával, felejthetetlen jelmezeivel és a New York-i társasági élet varázslatos hangulatával vált időtálló klasszikussá. A Lily Collins főszereplésével készülő új film Sam Wasson könyve nyomán a forgatás kulisszatitkait, a szereposztás nehézségeit és a karakterek átalakulását is feltárja, így a nézők Holly Golightly és Paul Varjak történetét egészen új szemszögből ismerhetik meg.
Mi is beszámoltunk arról, hogy Lily Collins főszereplésével film készül az Álom luxuskivitelben című alkotásról. Az új projekt Sam Wasson 2010-ben megjelent, Fifth Avenue, 5 A.M.: Audrey Hepburn, Breakfast at Tiffany’s and the Dawn of the Modern Woman című könyvén alapul, amely az első átfogó beszámoló a film készítésének teljes történetéről. A könyv – és így a készülő alaptáció is – nemcsak Audrey Hepburnre koncentrál, hanem azokra a meghatározó alakokra is, akik részt vettek az alkotásban, mint Truman Capote, Edith Head jelmeztervező, valamint Blake Edwards rendező. A könyv mindazonáltal feltárja a karakterek mélységét és pszichológiai hátterét, bemutatja, hogyan alakult át a hatására a filmipar, valamint bepillantást enged az ikonikus jelenetekbe és a híres ruhák világába is.
A Truman Capote regényén alapuló történet középpontjában Holly Golightly áll, a New York-i társasági élet látszólag naiv, de összetett figurája, aki a gazdag férfiak társaságát keresi, miközben saját útját kutatja. A másik főszereplő Paul Varjak, a küzdelmes író, aki szoros kapcsolatba kerül Hollyval, akinek szépen lassan feltárul a múltja és a bonyolult családi kötelékei.
Holly Golightly karakterének kialakulásában Truman Capote személyes élményei is jelentős szerepet játszottak. Capote anyja, Lillie Mae Faulk inspirálta a fiatal lányra jellemző naiv, ugyanakkor összetett személyiségét, amely egyszerre kívánja a szabadságot és a társasági élet izgalmait. Vonzotta a társadalmi elit, így többször hosszabb időre rokonokra bízta a fiatal Capote-t, miközben igyekezett beilleszkedni a gazdagok közé. Az anyai elutasítás azonban már születése előtt is nyilvánvalóvá vált: Lillie Mae többször próbálta megszakítani a terhességet. Capote állítólag a karakter megalkotásával próbálta feldolgozni gyerekkori traumáit. Ennek ellenére biztosította, hogy Holly szerethető és vonzó legyen a közönség számára, mivel a nézők szeretetén és elismerésén keresztül részben pótolhatta a szeretetet és elismerést, amit az anyjától korábban nem kapott meg.
A karaktert ezen felül színesítették a „hattyúk” is, azaz a szerző szűk baráti köréhez tartozó, gazdag és befolyásos New York-i előkelő hölgyek az 1960/70-es években (pl. Babe Paley, Slim Keith). Ezek a nők különböző társadalmi eseményekre jártak, elegánsan öltözködtek, bizonyos fokig pénzügyileg függetlenek voltak férjüktől, és aktívan élvezték az életet.
A regényben Holly Golightly escortként élte az életét, a hollywoodi adaptációban azonban ezt a vonalat teljesen elhagyták. A film készítői a karaktert inkább szabad szellemű, excentrikus fiatal nőként ábrázolták, aki gondtalanul tölti mindennapjait. Sam Wasson könyve szerint ennek a változtatásnak fontos oka volt a korszak hollywoodi cenzúrája. A filmipar ekkoriban a Hays-kódex (hivatalos nevén Motion Picture Production Code) szabályai szerint működött. Az 1934 és 1968 között érvényben lévő önkorlátozó rendszer szigorúan meghatározta, milyen témák jelenhetnek meg a vásznon: korlátozta a szexualitás, a bűnözés, az erőszak és a trágár beszéd ábrázolását, hogy a filmek „erkölcsileg biztonságosnak” számítsanak a közönség számára. A kódex – amely nevét az amerikai filmipart felügyelő Will H. Haysről kapta – alapvetően meghatározta a hollywoodi aranykor filmjeinek hangvételét, és csak 1968-ban váltotta fel a ma is ismert korhatár-besorolási rendszer.
Ebben a keretrendszerben a női karaktereket gyakran az úgynevezett „jó lány-rossz lány” felosztás szerint ábrázolták. A történetekben a szexualitás csak akkor számított elfogadhatónak, ha házasságon belül jelent meg, minden más erkölcsileg problematikusnak számított. A „rossz lány” archetípusa – amelyet gyakran olyan sztárok testesítettek meg, mint Marilyn Monroe, Jayne Mansfield vagy Kim Novak – rendszerint a férfi fantázia tárgyaként jelent meg a vásznon: csábító, játékos, sokszor szándékosan naiv vagy gyermeki figuraként. Érdekesség, hogy a korszak erkölcsi szabályai azonban azt is megkövetelték, hogy ezek a karakterek végül valamilyen módon „megbűnhődjenek”. Ha túl szabadon éltek, túl nyíltan élvezték az életet vagy a szexualitást, a történet végén rendszerint meg kellett bánniuk tetteiket, férjhez kellett menniük, vagy tragikus sors várt rájuk.
A szereposztás körüli vita jól mutatja, mennyire eltérő elképzelések éltek a karakterről. Truman Capote eredetileg Marilyn Monroe-t szerette volna Holly Golightly szerepére, mert szerinte ő testesítette meg leginkább azt a csábító, játékos, kissé naiv női archetípust, amelyet a figurában látott. Monroe azonban végül (állítólag a színésztanára tanácsára) visszautasította a felkérést, mert attól tartott, hogy rossz fényt vetne az imázsára. A stúdió ezután Kim Novakot kérte fel, aki hasonló okok miatt nem vállalta a szerepet. Végül némi hezitálás után, de Audrey Hepburn – aki egyébként is szeretett volna kilépni a bájos, ártatlan lány skatulyából – igent mondott a szerepre. Wasson könyve felidézi, hogy a forgatás ideje alatt a színésznő férje, Mel Ferrer komoly nehézségeket okozott.
A probléma ott kezdődött, hogy nyíltan ellenezte, hogy felesége eljátssza a szerepet. A stáb több alkalommal tapasztalta, hogy Ferrer mikromenedzselte felesége színészi kvalitásait és döntéseit, néhány alkalommal pedig nyilvánosan is megszégyenítette. Patricia Neal (a színésznő a filmben Holly Golightly szomszédját, a titokzatos „2E”-t alakította) visszaemlékezése szerint egy este, amikor Hepburn a vacsoraasztalnál a könyökét az asztalra tette, Ferrer villával finoman megkocogtatta a könyökét, miközben hangosan figyelmeztetett mindenkit: „A hölgyek ne tegyék a könyöküket az asztalra.” Az ilyen gesztusok mérgező légkört teremtettek, és Hepburnnek folyamatosan alkalmazkodnia kellett férje kontrolljához, miközben próbált eleget tenni a rendező, Blake Edwards utasításainak is.
A film másik jelentős eltérése a férfi főszereplő karakterében figyelhető meg. Truman Capote eredeti művében a történetet egy névtelen narrátor meséli el, akinek a neve soha nem derül ki. A fiatal író, aki közel kerül Holly Golightlyhoz, inkább megfigyelőként és bizalmas barátként van jelen az életében, kapcsolatuk pedig nem hagyományos romantikus történetként bontakozik ki. Több értelmezés szerint Capote részben saját magáról mintázta a figurát, és a karakter szexuális identitása is tudatosan kétértelmű marad a szövegben. A filmváltozat ezzel szemben jóval hagyományosabb szerelmi történetet épített a két szereplő közé. A névtelen narrátorból Paul Varjak lett, Holly szomszédja és fiatal író, akihez a történet során fokozatosan romantikus szál is kapcsolódik. A változtatás részben a korszak hollywoodi cenzúrájának tudható be, hiszen a már említett Hays-kódex szabályai nem igazán kedveztek az olyan kétértelmű vagy nem heteroszexuális karakterábrázolásnak, amely Capote történetében felmerülhetett.
A szerep körül ráadásul a casting során is akadtak bonyodalmak: a producerek eredetileg Steve McQueent szerették volna Paul Varjak szerepére, ám a színész televíziós szerződése miatt nem tudta elvállalni a filmet. Jack Lemmont is megkeresték, Robert Wagner neve szintén felmerült, végül azonban George Peppard kapta meg a szerepet – noha Blake Edwards inkább Tony Curtist látta volna szívesen a karakterben. A visszaemlékezések szerint a rendező annyira ellenezte a döntést, hogy egy alkalommal a járdán térdre ereszkedve könyörgött a producereknek, Martin Jurow-nak és Richard Shepherdnek, hogy ne szerződtessék a színészt. Peppard végül mégis megkapta a szerepet, ám a forgatás során gyakran figyelmen kívül hagyta Edwards instrukcióit, ha nem értett egyet velük. Audrey Hepburnt az is zavarta, hogy partnere hajlamos volt minden jelenetet túlelemezni, és emiatt időnként modorosnak tartotta. Patricia Neal szerint Peppard tudatosan a klasszikus, régi vágású filmsztár férfiideált akarta megformálni, és nehezen fogadta el, hogy Holly karaktere a történetben hozzá képest dominánsabb szerepben van.
Wasson könyve azt is részletesen leírja, hogyan vált Hepburn kis fekete ruhája a film- és divattörténelem egyik ikonikus darabjává. Edith Head, a film jelmeztervezője eredetileg nem volt Audrey Hepburn nagy rajongója, és a színésznő vékony, törékeny testalkatát inkább el akarta rejteni. Head például széles vállpárnát és hosszú szoknyákat használt, hogy kitöltse a karcsú vonalakat. Végül azonban a tervezési folyamatba bekapcsolódott Hubert de Givenchy, akivel Hepburn korábban többek között a Sabrina (1954) és a Mókás arc (1957) című filmekben is együtt dolgozott. A fiatal francia tervező letisztult, minimalista stílusa lehetővé tette, hogy a ruha egyszerű vonalai kiemeljék Audrey Hepburn karcsú, törékeny alakját, ahelyett, hogy elrejtenék. Így született meg a filmtörténet egyik legismertebb jelmeze: a kis fekete ruha a Tiffany’s előtt. A ruhatervezés ezzel egyszerre szolgálta az esztétikát, Audrey ikonikus megjelenését, és a karakter vizuális identitását – a kifinomult elegancia és a könnyedség tökéletes ötvözetét.
Sokan nem tudják, de csak a híres partijelenet forgatása hat napig tartott. A Paramount stúdiójában kialakított díszletben a vendégeket alakító statiszták állítólag mind Blake Edward barátai voltak. A jelenthez pedig valódi pezsgőt, és nem kevesebb, mint 450 liter üdítőt, 60 doboz cigarettát, hot dogot, hidegtálakat, chipseket, mártogatósokat és szendvicseket használtak fel. Sőt, még egy méhészek által készített füstölőt is bevetettek, hogy elegendő füst keletkezzen a buli hangulatához.
Fontos megemlékezni a film egyik kritikus pontjáról, Mickey Rooney eltúlzott japán karakteréről, Mr. Yunioshiról is. Később Edwards és Rooney egyaránt elismerte, hogy bűntudatot éreztek a szerep miatt. Rooney 1991-ben megjelent, Life Is Too Short (Az élet túl rövid) című önéletrajzi könyvében így fogalmazott:
Igazán szégyellem a szerepemet az Álom luxuskivitelben című filmben, és azt hiszem, Blake Edwards sem büszke rá.
Később, 2008-ban, amikor a film egy sacramentói vetítését törölték a Rooney-figurát övező tiltakozások miatt, már másképpen vélekedett:
Engem azért hívtak, hogy túlzást vigyek a szerepbe, és jól szórakoztunk közben. Több mint negyven év elteltével a világ bármely pontján járok, azt a visszajelzést kapom a rajongóktól, hogy »Istenem, olyan vicces voltál.«
Érdekesség, hogy a film befejezése is jelentősen eltér Capote regényétől. Az író az eredeti történet sötétebb, bizonytalan végkifejletét szerette volna látni a vásznon, de a stúdió úgy döntött, hogy a közönség számára vonzóbb lesz a happy end. Így született meg a végső változat, amelyben Holly és Paul története optimistán zárul, és a nézők a romantikus, könnyed, pozitív érzésekkel hagyják el a mozitermet.
Annak ellenére, hogy az eredeti regény sokkal árnyaltabb és összetettebb képet fest a karakterekről, az Álom luxuskivitelben a különleges díszlet, a jelmezek és Audrey Hepburn felejthetetlen alakítása miatt a mai napig meghatározó alkotás. Valószínű, hogy az új, Lily Collins főszereplésével készülő adaptáció is ezekre a részletekre fókuszál majd, így a klasszikus varázs új generációk számára is élő marad.
