Óriási a nézettsége a Beckham-sorozatnak, de vajon mennyire hiteles?

A karantén idején óriásit menő, Michael Jordan nevével fémjelzett The Last Dance óta egyértelműen az októberben megjelent Bechkam a legnagyobb dobás a sport dokumentumfilmek világában. A Netflix közel 5 óra alatt a kilencvenes évek végének és a kétezres évek elejének legikonikusabb labdarúgójának, egy valóságos rocksztár focistának az életét kíséri végig mennybemenetellel és pokoljárással, ezidáig sosem látott felvételekkel, vicces vagy érzelmes jelenetekkel, amitől már az első 2 hétben toronymagasan a legnézettebb sorozat volt a Netflix-univerzumban, és hazánkban is a második helyre katapultálta magát.

A mából vissza-visszakiránduló nosztalgiafoci-sorozat még női szemmel, a labdarúgásban nem különösebb jártassággal bírva is élvezetes, bár valószínűleg mi nem egy-egy leporolt, gólra váltott szögletnél sóhajtunk fel, hanem azon, ahogy méhészkedik, a gyerekeivel játszik, a feleségével élcelődik a máig konzervált kisfiúsan rosszcsont mosollyal a szeme sarkában, ahogy süt-főz a családjának a konyhában otthonosan sürögve-forogva, és főleg amilyen pedantomán rendet varázsol mindennel elkészülve. Nem kell hozzá pszichológusi végzettség, hogy megállapítsuk, egy kis OCD (obsessive-compulsive disorder) bizonyára befigyel a kórelőzményében, hiszen a mániás perfekcionizmus ugyanúgy jelen van a gardróbszekrényében, a vonalas rendmániájában, makulátlanra rendezett hajtincseiben, megkomponált tetoválásaiban, a mindent előre megtervezett pedantériájában, mint régebben a pályán.

2013-ban, a Paris Saint-Germain játékosaként akasztotta szögre végleg a stoplis cipőt egy olyan karrier végén, amiről legtöbben csak álmodoznak, egyebek között a saját édesapja is. Szülőként néhanap könnyű abba a hibába esni, hogy a gyerekünkkel akarjuk véghez vinni a saját dédelgetett, meg nem valósított álmainkat. Sármos főhősünk apukája is megszállott Manchester United rajongó volt, aki fejébe vette, hogy a fia egyszer ott fogja rúgni a bőrt, és kicsi korától vasszigorral és hasonlóan kemény kézzel erre trenírozta. Milliószor elgyakoroltatott rúgások, pardon nélküli edzések, fehér holló-ritkaságú dicséret kísérte az út elején, ez pedig talán ahhoz az elképesztő tartáshoz és lelkierőhöz is hozzásegítette, ami szükséges volt a pocskondiázások elviseléséhez össztűz idején. Szerintem nincs még egy olyan futballista, akinek rajongásból és gyűlöletből egyaránt ennyire két kézzel mérte volna a sors. A történet kivonatolt vázlata ennyi ugyebár: adott a címszereplőnk, egy jóképű, szerethető és tehetséges srác, aki viharsebesen feljut a csúcsra, majd hibázik, ezért pedig megjárja a földi poklot, emelt fővel, belőtt hajjal tűri az igazságtalanságokba is durván átcsapó büntetést, majd visszaszerzi becsületét. Nyilván temérdek emlékezetes pillanata volt a karrierjének, de kétségkívül az Argentína elleni vb-nyolcaddöntő és az azt követő időszak volt a legnagyobb kihívás az életében. Még most, 48 évesen, ennyi idő elteltével is szemmel láthatóan nehézségeket okoz újra élnie vagy beszélnie róla. A nem kisebb név rendező, mint az Oscar-díjas Fisher Stevens, akinek a narrálásában hallhatjuk az átvezető részeket, egy igazán izgalmas és formabontó eszközzel él, amikor újra lepergeti az emlékeket videó formájában a szereplői szemei előtt, és egy szuperközeli kamerával végig a játékosok arcrezzenéseit kamerázzák, amikből rengeteg bevágást láthatunk.

Mert ugye mi is történt az 1998-as világbajnokságon?

Anglia nagy reményekkel készült a franciaországi világbajnokságra, amelynek kezdetén az volt a legnagyobb port kavaró esemény a válogatott körül, hogy a selejtezőkön megkerülhetetlen alapember Beckham kiszorult a kezdő körből, sőt, az első meccsen egyáltalán nem játszott, a másodikon is csak csereként. Glenn Hoddle szövetségi kapitány, akiről szerintem Backham anyukájának és feleségének a mai napig legalább egy fióknyi woodoo-babája van otthon, nyíltan kritizálta azzal vádolva, hogy nem összeszedett és nincs ott fejben a pályán. Aztán a harmadik mérkőzésre már talán eleget vezekelt és a szégyenpadról ismét bekerült a kezdő 11-be, hiszen Angliának a továbbjutása múlott a Kolumbia elleni 2-0-s győzelmen, amelyhez Beckham hálából, amiért végre játszhat, egy gyönyörű szabadrúgásgóllal járult hozzá. Úgy tűnt, hogy átmenetileg a helyükre kerültek a dolgok, ám az igazi dráma csak ezután következett.

Az Argentína elleni nyolcaddöntőben Beckham tőle megszokottan jól játszott, adott egy remek gólpasszt Michael Owennek, de a 48. percben elkövette azt a hibát, amiről azt állítja, hogy a mai napig nem bocsátotta meg magának. Diego Simeone provokálta őt, mire ő a földön fekve megrúgta az argentint, persze ügyesen a játékvezető orra előtt. Azonnal villant a piros lap, Anglia a hosszabbítással együtt több mint hetven percet emberhátrányban futballozva kihúzta a tizenegyespárbajig, de végül kiesett.

Hoddle egy brit úriemberhez méltóan (se) Beckham nyakába varrta a kudarcot, de arra talán még ő sem számított, milyen lavina indult el ezzel és mit szabadított a játékosára. A Mirror azzal a címmel jelent meg, hogy „Tíz hősies oroszlán és egy hülyegyerek”, más lapban Beckham fotójából készült darts-táblával bőszítettek, ismét mások pedig a mezében levő felakasztott bábuval hőbörögtek. Hiába, már Hofi megmondta, hogy „milyen szomorú, ha a szurkolók lesüllyednek a labdarúgás színvonalára.” A gyűlölet a tetőfokára hágott, fenyegették, kifütyülték, töltényhüvelyeket küldtek neki postán, egyszóval nettó közellenség lett. Ő pedig válaszul depressziós. Nem evett, alvási problémákkal küzdött, nem bírt kimenni az utcára, edzeni sem járt. Felesége, Victoria, aki a világbajnokság ideje alatt éppen a Spice Girls énekeseként az Egyesült Államokban fűszerezte az életét ott turnézva, pont az ominózus meccs előtt mondta meg neki, hogy első gyermeküket várja, ami azért időzítés szempontjából a „na bravó-kategória” . A fotósoktól üldözött párnak egy gyűlölet-cunami kellős közepén kellett meghitt családi fészket építeni, amin nyilván kevéssé segített, hogy még a baba elrablásával is fenyegették őket. A közhangulat egy pillanat alatt tudja elfelejteni azt a rengeteg csodálatos pillanatot, szögletet, középvonalról bevitt gólt, pazar cselt és diadalt, amit okozott, és egy rossz mozdulattól hónapokra háborús bűnössé minősítették kiadva rá a kilövési parancsot.

Sir Alex Ferguson, a Manchaster United lovaggá ütött, erősen apaszerep-gyanús skót menedzsere vette védőszárnyai alá és simogatta vissza Beckham megítélését, miközben kifejlesztette az egész csapatra értelmezve a legendás „együtt a világ ellen” elméletet. Hihetetlen összetartást és közösségi szellemet, családként lüktetést, mindenki egyért-hangulatot teremtett, aminek gyümölcsét 1999-ben szüretelték a történelmi triplázással, mikor a Premier League és az FA-kupa megnyerése után a Bajnokok Ligáját is bezsákolta a United. A Bayern München elleni döntő minden idők egyik legdrámaibb BL-fináléját prezentálta, amiről az öcsém-féle Manchester-fanatikusok a mai napig csak gyanúsan párás tekintettel és merőben szokatlan hangon tudnak elmélkedni, elvégre a 90. percben még a bajorok vezettek 1-0-ra, aztán a hosszabbításban két Beckham-szöglet után fordított és 2-1-re nyert a Manchester, ezzel mintegy rehabilitálva főhősünket. A tékozló fiú ismét visszatérhetett a diadalmámorba.

Elcsépeltnek tűnhet bár az ott leszel a legerősebb, ahol eltörtél-elmélet, de mégis igaznak bizonyul, hiszen a kálvária során megtanulta rezzenéstelen arccal tűrni a felé áradó gyűlöletet, sőt, ezekből erőt kovácsolva jellemzően a pályán reagált remek játékkal, emlékezetes gólokkal vezekelve, angol nemzeti mezes küzdőszelleme pedig végül a csapatvezető státuszig, 115-szörös válogatottságig repítette.

2003-ban a Real Madridhoz igazolt, ahol ezt az utolsó pillanatos dramaturgiát szintén alkalmazta, mert az utolsó évben jó néhány kudarc után, amikor már mindenki tudta, hogy hamarosan Los Angelesbe megy játszani a Galaxyhoz, de mégis bedobta magát, és bajnok lett a galaktikusokkal.

Az állandó kételkedésre berendezkedett énem persze jogosan kellemetlenkedik azzal a kérdéssel, hogy: vajon mennyire hiteles a sorozat?

Eleve ugyebár Beckham produkciós cége készítette a filmet, ami nyilvánvalóan garantálja, hogy egy szépen polírozott, pozitív fényben megcsillanó szuper tehetséget csodálhatunk végig egy-két apróbb gyarlóságot felvállalva. Például végre, húsz év távlatából elhangzik Ferguson szájából az igazolt mendemonda beismerése a David arcához vágott cipőről, és a bulvár is megkapja a jussát, hiszen juj, de bátran megemlítik a madridi időszak megcsalási botrányát, de csak a celebekre jellemző sem cáfolni sem megerősíteni-módon, inkább csak úgy a médiahadjárat megterhelő lelki vetületeiről beszélnek, de Rebecca Loos, a csinoska akkori személyi asszisztens nem jut szóhoz, de még csak nem is nevesítik. Nekem nagyon hiányzik Glenn Hoddle mikrofon-és kameravégre tűzése is, annyira szerettem volna én is együtt utálni a Bechkamhez tartozó női kötelékkel együtt, de a szereplőket jobbára inkább arról az oldalról válogatták, akik szorosan kötődtek hozzá, mint a szülők, feleség és azon csapattársak, akik az évek során baráttá avanzsáltak, mint mondjuk Gary Neville, Eric Cantona, Roy Keane vagy Roberto Carlos. Két üdítő kivétel mindössze Diego Simeone, aki mintegy felmenti Beckhamet a hírhedt piros lap miatt elismerve, hogy tipikus színészmesterég szakon végzett focistaként durván rájátszott az esetre, a másik pedig az amerikai válogatott legendája, Landon Donovan, aki a Los Angeles Galaxy-nál történt konfliktusukról nyilatkozik, de végül persze az is happy enddel zárult és kihozták x-re a dolgot. Nincs másik oldal, nincsenek bírálók, a hangsúly pedig érezhetően a dicshimnusz irányába tolódik el, de ennek ellenére rabul ejt a fickó az esendő szerethetőségével, emberségével, az élére vasalt skatulya ruhájából a nyakán kitáncoló rosszfiús tetoválások okozta kettősséggel, és azzal a mondattal, amivel aztán végképp lesodort a lábamról:

„Ha elképzeled, hogy a gyerekeknek Posh Spice az anyjuk, David Beckham pedig az apjuk, akkor könnyen lehetnének kis seggfejek, de nem lettek azok. Jó gyerekek, rájuk vagyok a legbüszkébb.”

Szóval végül megadtam magam, és úgy határoztam, hogy ami őszintének tűnik, az esetleg az is, és bár talán lesre futott, de én nem fújok, az már biztos.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Getty