Homérosz Odüsszeusza rendkívül összetett figura: király, harcos, családapa, hódító, hazatérni vágyó férfi és kiváló hazudozó is. A görög hős legnagyobb fegyvere nem az erejében, hanem az eszében rejlik: képes bárkit megtéveszteni, ha az érdekei úgy kívánják. A görög szó, amellyel Homérosz jellemzi őt, a polütroposz, nagyjából azt jelenti: „sokféleképpen forgolódó”, „sokarcú”. Ez egyszerre utal kalandjaira és változékony személyiségére.

Nolan Odüsszeusza azonban egészen más: kevésbé dörzsölt, inkább egy férfi, akit saját múltja gyötör. A trójai háborúban elkövetett megtévesztések és a rengeteg halál nem dicsőséget jelentenek számára, hanem terhet. A film egyik legfontosabb kérdése ezért nem az, hogy vajon hazajut-e, hanem az, hogy méltó-e még arra, hogy hazatérjen.

Homérosz Odüsszeusza hét évet tölt Kalüpszó szigetén, aki szerelmes a férfibe és nem engedi el, cserébe örök életet ajánl neki. A klasszikus történetben Odüsszeusz visszautasítja az isteni ajánlatot, mert inkább halandóként akar hazatérni feleségéhez, Pénelopéhoz. A Nolan-féle változatban azonban Kalüpszó nem az Odüsszeuszt egyszerűen fogva tartó nőként jelenik meg, hanem egyfajta gyógyítóként, aki megpróbál segíteni a traumákkal küzdő férfin. 

Homérosz egyik leghíresebb jelenete, amikor Odüsszeusz a küklopsz Polüphémoszt „Senki” néven mutatja be. Amikor a szörny megvakul, és segítségért kiált, társai azt hiszik, hogy „Senki” nem bántotta. A filmben ez a legendás csavar kimarad. Nolan Polüphémosza kevésbé beszédes, inkább egy brutális, félelmetes erőként jelenik meg. A rendező a jelenetet egy sötétebb, vizuálisabb irányba vitte el, amely inkább a háború kegyetlenségét hangsúlyozza.

Homérosznál Kirké boszorkányszerű istennő, aki Odüsszeusz embereit disznókká változtatja. A hős végül egy évig marad nála, mielőtt folytatná útját. Nolan filmjében Kirké nem csábító ellenfélként jelenik meg, inkább arra világít rá, hogy Odüsszeusz emberei milyen kapzsivá és önzővé váltak.

Az eredeti eposz tele van fantasztikus lényekkel és mitikus találkozásokkal. Nolan azonban kevésbé a fantasy irányába indul el, inkább a birodalmak bukására, a háborúk következményeire és arra koncentrál, hogyan bánik az ember az idegennel. A filmben hangsúlyosabb szerepet kap a „tengerről érkező idegenektől” való félelem, amely a mai világ bevándorlással és kulturális különbségekkel kapcsolatos vitáit is idézi.

Homérosz világában az istenek állandóan beavatkoznak az emberek életébe: Athéné segíti Odüsszeuszt, Poszeidón üldözi, Zeusz pedig döntéseket hoz a halandók sorsáról. Nolan filmjében azonban a mitológiai elemek háttérbe kerülnek, és nem az isteni akarat mozgatja a történetet, hanem az emberi döntések következményei. Míg az ókori eposzban a hősök gyakran az istenek játékának részei, Nolan történetében saját tetteikért felelnek.

Homérosz Odüsszeiája nem meséli el részletesen Trója elfoglalását, a város bukása csak mások elbeszéléseiből ismert. Nolan viszont rögtön ezzel kezdi a történetet, miután Odüsszeusz legismertebb tette éppen a trójai falóhoz kapcsolódik.

Az eposz egyik legnehezebben befogadható része ma a szolgálólányok története. Odüsszeusz hazatérése után kivégezteti azokat a nőket, akiket a kérők korábban kihasználtak. A modern néző számára ez rendkívül problematikus jelenet, ezért Nolan filmje nagyrészt elkerüli ezt a témát. A rendező inkább Odüsszeusz belső konfliktusára koncentrál, nem pedig a bosszú kegyetlenségére.

Homérosznál Odüsszeusz hazatérése egyben hatalma visszaszerzését is jelenti: megöli a kérőket, visszafoglalja otthonát, és helyreállítja királyságát. Nolan változatában a hazatérés sokkal személyesebb jelentést kap, a hős nem egyszerűen vissza akarja szerezni, amit elvesztett, meg akarja érteni, mit tett, és milyen emberré vált közben.

Az eposzban a történet végén Athéné akadályozza meg az újabb vérontást Ithakában, Odüsszeusz azonban nem érzi úgy, hogy véget ért volna az útja. Nolan filmjének zárásában Odüsszeusz nem újabb zsákmányért indul útnak, hanem azért, hogy tisztelegjen elesett emberei előtt. A kérdés már nem az, hogyan lehet valaki hős, hanem az: mivel tartozunk azoknak, akiknek az életét a saját céljaink miatt vettük el?

(Vanity Fair)