90 éve született Elvis Presley – A rock and roll örök ikonjának története

A húgom a mai napig csakis rá tud Királyként gondolni dacosan vállat rántva Mátyásra, XIV. Lajosra vagy pláne Zámbó Jimmyre. Az öcsém pedig egyenesen a csuklójára varratta az elhíresült: „Before Elvis, there was nothing” alapvetést, ami John Lennon száját hagyta el, még ha a rock and roll királya nem is viszonozta a liverpooli Beatle rajongását. Mondjuk inkább, sőt…

Csinos csokorba gyűjtöttem néhány szemöldökfelhúzásra okot adó érdekességet, mely tudás birtokában talán csak a hardcore Elvis-fanatikusok vannak.

1935. január 8-án a Mississippi állambeli East Tupelo városában, szülei kétszobás házában sírt fel Elvis Aaron Presley, nagyjából 35 perccel egypetéjű ikertestvére, Jesse Garon után, aki sajnálatos módon halva született, és egy közeli temető jelöletlen sírjában végezte. Elvis csak néhány évesen tudta meg, hogy a lakájos kis albérleten - amit a köznyelv csak anyaméhként becézget -, osztozott valakivel, a hír pedig meglehetős traumaként érte, feldolgozási terápiaként pedig gyakran hozta szóba különböző magán-vagy mikrofonban végződő beszélgetések során a sosem látott tesót.

Apja, Vernon szinte bármilyen alkalmi munkát elvállalt, hogy családját eltartsa, de a nehézkes egyről a kettőre jutást nem a legmegfelelőbb módon közelítette meg, és egy rossz pillanatában meghamisított egy négydolláros csekket, amiért drága árat fizetve három év börtönre ítélték 1938-ban, ebből pedig egy évet rács mögött is töltött.

1948-ban a család Memphisbe költözött, Elvis pedig Humes High Schoolban folytatta tanulmányait a box csapat és az iskolai asztalosműhely társaságának oszlopos tagjaként. Későbbi karrierjének túl sok jele még nem mutatkozhatott, hiszen énekből megbukott, a Songfellows nevű gospel-kvartett ahová meghallgatásra jelentkezett pedig elutasította, mert a sok vájt fülű hozzáértő szerint nem volt érzéke a harmóniákhoz. 1953-ban itt érettségizett, ezzel a család legmagasabb iskolai végzettségére szert téve.

A meglehetősen kretén gospel-kvartetten kívül mindenki más számára a napnál is világosabb volt a benne lakozó egyértelmű tálent, hiszen 11 évesen, gyakorlatilag autodidakta módon tanult meg gitározni addig-addig próbálgatva, míg a rádióból rommá hallgatott dalok pontos mását nem sikerült a húrokból előcsalogatnia.

Pályája bölcsője még éppen, hogy csak ringott, mikor egy rádió egyetlen nap leforgása alatt tizennégyszer játszotta le közkívánatra a That's All Right című számát, ám a sajátságosan öblös hangszín miatt a hallgatók egyszerűen nem hitték el, hogy fehér ember énekli. A tengerkék szemű, szőkésbarna fiú a frissen bimbódzó közönségsiker miatt nosza cipőpasztát ragadott, és azzal kreált magának hamarjában fekete tincseket, később pedig áttért a Miss Clairol 51D-re, a Fekete bársony fantázianévvel ellátott, máig kapható hajfestékre, amivel szemöldökét és szempilláját is ébenre pingálta.

Az Elvis című sikerbomba nem volt egy afféle fékezett habzású mosószer, hanem fékezés nélkül robbant őrült nagyot. A busás nyereséget kiszimatoló RCA hamarjában ki is vásárolta negyvenezer zöldhasúért az addig felette bábáskodó Sun Recordstól 1955-ben, ám ekkor Elvis még csupán húsz szál gyertyát számlált a tortáján, azaz jogilag az Államokban nem volt nagykorú, így aztán ezt az életét meghatározó szerződést még apja, Vernon írta alá helyette. Ugyanebben az évben betoppant életébe menedzserként Parker ezredes, aki egyébként sem Parker, sem ezredes nem volt, hiszen Andreas Cornelis van Kuijk néven született 1909-ben, Hollandiában. Igen fiatalon, nem túl törvényes úton érkezett az ígéret földjére szerencsét próbálni, ahol rögvest felvette a Tom Parker nevet, és hol vándorcirkuszok reklámszakembereként, hol kutyabefogóként, esetleg countryénekesek pályáját egyengető szaktekintélyként tevékenykedett a kis multitálent. Elvis személyében azonnal meglátta az aranybányát, és a köpcös, állandó szivarfüstbe burkolódzó figura húsz éven át bábáskodott a szépen ívelő karrier felett, azért a szabad szemmel is jól látható 50 százalékért, amire minden bevételből rátette a mohó kis mancsát. Igaz, szakíthatott volna ettől jókorábbat is, hiszen még óvatos becslések szerint is Elvis lemezeladásainak 40 százaléka az Egyesült Államok határain túl történt, a sztár azonban egy röpke háromnapos kanadai koncertviziten kívül soha nem lépett fel külföldön, melynek oka alighanem az „ezredes” illegális bevándorló státusza volt, mivel attól tartott, hogy visszatérve kiteszik számára a Kívül tágasabb táblát.

A Király harminc filmben villantotta meg görögös arcélét, mely alkotások talán nem hagynak örök nyomot a filmtörténetben Laurence Olivier-t lepipáló alakításokkal, de sok színésznővel hozták 20 centinél közelebbi kapcsolatba, és olyan védjegyévé vált dalok kísérték a celluloidot, mint a Can’t Help Falling In Love, Are You Lonesome Tonight? vagy az It’s Now or Never Also.

1957-ben, már száguldó szekerű sztárként kapott behívót az amerikai hadseregbe eleinte Texasban, majd a németországi Friedbergben szolgálva a világ leghíresebb közlegényeként. Népszerűségét nem létező magaslatokba reptette a puszta tény is, hogy nem keresett kibúvót, hanem szépen bevonult, és bár sorkatonai szolgálatába pedánsan belefért, hogy felénekelt potom három lemeznyi anyagot, megkapta a rajongók zsákszámra postázott leveleit, de végül őrmesterként szerelt le szoros barátságot kötve a karatéval is. Fekete öves, 2 danos karatemesterként dobta az angyalbőrt, újraalkotott színpadtechnikájába pedig több látványos karateelemet is beemelt, amivel csak az 1970-es évek derekán hagyott fel az egyre durvábban kilengő mutatójú szobamérleg miatt.

Felesége, Priscilla Beaulieu mindössze 14 esztendős volt, mikor megismerkedtek és a mai törvényeknek cseppet sem tetszően szorosabbra fűzték ismeretségüket. Kisvártatva megszületett egyetlen gyermekük, Lisa Marie, ezt követően pedig kapcsolatuk elhidegült, sőt inkább jéghegy-szerűen fagyossá vált különélésbe torkollva. Priscilla meglepő módon rosszul tolerálta a szaporán pergetett, önként jelentkező színésznőcskéket és a sztár mindkét fétisét: a szűz tinilányokat és az egymással meztelenül birkózó fehérnépet.

Emellett nyilván nem lehetett könnyű megélni a sztársággal kéz a kézben érkező krőzus-gazdagságot, ami messzire űzte a gyógyszerfüggés által tovább romló racionalitást. Hogy mást ne említsek hozzávetőleg hetente cserélt televíziókészüléket, mert ha nem tetszett neki az adás, akkor megerőltető csatornaváltás helyett egyszerűen csak hetykén szétlőtte a monitort.

Megszállottan rajongott a Cadillac-ekért, amikből óvatos becslések szerint is nagyjából százat vételezett élete során saját célra vagy ajándékba, az elsőt, egy diszkrét rózsaszín darabot édesanyjának.

Egy vegasi kiruccanás során beleszeretett egy helyi cukrászda csokis, lekváros, vaníliás kalóriabombájába, így, ha édességre vágyott, akkor valamelyik asszisztensét kifüttyentette magángéppel a szomszédos, 2300 kilométerre levő Viva Las Vegasba, hogy kétoldali édességigényét csillapítsa. Végtelen édesszájúságát mutatja, hogy Irena Chalmers A Nagy Étel Évkönyv című könyve szerint az utolsó fogás, amit Elvis fogyasztott, négy gombóc fagylalt és hat csokis süti volt, ami csinos dózis, de önmagában halálosnak aligha nevezhető.

Maga kérelmezte - jegyzem meg sikerrel - Nixontól, hogy a Szövetségi Kábítószerügyi Hivatal tagja lehessen. Hogy ezzel legalizálni kívánta-e a jócskán elharapózott drogfüggőségét vagy ki akart pusztán szúrni az Angliából Amerikába költöző, népszerűségben lassanként fölé kerekedő John Lennonnal, az máig rejtély, mindenesetre a Beatle kiutasítását minden fórumon hangosan szorgalmazta. Volt felesége, Priscilla szerint Elvis „kizárólag csak azért ajánlotta szolgálatait az állami rendfenntartó szerveknek, hogy bármely országba beléphessen legálisan annyi fegyverrel és droggal, amennyivel csak akar”. De hát egy volt feleség szavai ritkán tűnnek lojális védőbeszédnek, ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az FBI vastag dossziét vezetett a szerintük dekadens és romboló hatású zenészről, aki ráadásul temérdek testőrből álló díszkísérettel közlekedett, tagjait pedig a memphisi maffia néven emlegették. Valamennyi tagjának aranygyűrűt ajándékozott rajta egy villámmal és egy meglehetősen beszédes felirattal:

„Tedd a dolgod!”

Elvis 42 éves koránál jócskán többnek tűnő fizimiskával fejezte be dicstelenül életét 1977. augusztus 16-án, graceland-i házának fürdőszobájában. Nimbuszának megfelelően szép számú összeesküvés-elmélet kapott szárnyra azokat a reményeket táplálva, mely szerint a halálhír csak azt segíti elő, hogy visszavonult nyugalomban élhessen, ezt a vonalat táplálva itt meg ott látták folyton felbukkanni. A valóságban azonban a jócskán túlsúlyos, veseproblémákkal küzdő örök ikon szíve legyintve feladta a harcot a gyertyát mindahány végén égető életmódot megelégelve. A toxikológiai jelentés több mint egy tucat, a szervezetében keringő különböző kábítószerről regélt. Parker ezredes nehezen dolgozta fel, hogy arany tojást tojó tyúkja átment az út túloldalára, és még halálát követően is kötött szerződéseket a nevében. Pedig arra az egyre gyarapodó kórusra nem volt már ráhatása. Azóta megérkezett mellé még néhány aranytorkú, és a 2011-ben a Fővárosi Önkormányzat által, az 1956-os forradalom melletti szimpatizálásáért Budapest díszpolgárává avatott Elvishez besorolt az örök rivális Lennon, Charles Aznavour, George Michael, Michael Jackson, Whitney Houston, Prince vagy Amy Winehouse egyenként és összességében garantálva a szépen csengő dalárdát és a príma bulit.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Bettmann / Contributor /Getty