Virginia Oldoini 1837-ben született Firenzében, egy toszkán nemesi családban. Már egészen fiatalon rendkívüli szépségként tartották számon, családja pedig hamar felismerte, hogy ez komoly társadalmi lehetőségeket nyithat meg előtte. Tizenhét éves volt, amikor hozzáment Francesco Verasis di Castiglione grófhoz, a házasság pedig bevezette őt a torinói, majd a párizsi arisztokrácia világába. Castiglione grófnéja azonban hamar több lett látványos társasági jelenségnél. Rokona, Camillo Benso di Cavour, Szárd-Piemont miniszterelnöke az olasz egység ügyében számított rá. A grófnénak közel kellett kerülnie III. Napóleonhoz, hogy Franciaország támogatását az olasz törekvések felé terelje. 1855 végén érkezett Párizsba, ahol néhány hónap alatt a császári udvar egyik legtöbbet emlegetett alakja lett. A kortársak egyszerre rajongtak érte és tartottak tőle. Pauline von Metternich hercegné Vénuszhoz hasonlította, mások túl feltűnőnek, túl merésznek látták. Castiglione pontosan tudta, hogyan kell belépni egy terembe úgy, hogy mindenki rá figyeljen. Ruhái, jelmezei, késői érkezései és gondosan kiszámított gesztusai mind azt a célt szolgálták, hogy rá irányuljon a figyelem.

III. Napóleonnal folytatott viszonya rövid ideig tartott, politikai jelentőségéről később is sokat vitatkoztak. A grófné úgy vélte, szerepe volt az olasz egység előkészítésében, a történészek azonban óvatosabban fogalmaznak a befolyásával kapcsolatban. Annyi biztos, hogy Castiglione a diplomácia és a társasági élet határán mozgott, a korabeli nőkhöz képest szokatlan szabadsággal. Maradandóbb öröksége végül a fotográfiához kötődött. 1856-ban kezdett együtt dolgozni Pierre-Louis Pierson párizsi fényképésszel, kapcsolatuk pedig csaknem negyven évig tartott. Több száz felvétel készült róla, de ezek jóval többek voltak egyszerű portréknál. Castiglione maga választotta ki a ruhákat, a pózokat és a szerepeket, gyakran pedig a beállításba és a képek utólagos színezésébe is beleszólt.

A fotókon hol királynőként, hol gyászoló asszonyként, hol mitológiai vagy színházi alakként jelenik meg. Leghíresebb képei közé tartozik az a felvétel, amelyen képkeretet tart az arca elé, és csak az egyik szeme látszik. A kép egyszerre mutatja meg és rejti el őt, ezért ma a 19. századi önábrázolás egyik legizgalmasabb darabjaként tartják számon. Ahogy idősödött, a képei is egyre sötétebbé váltak. Megörökíttette magát koporsóban, halottként, gyászolóként és megtört nőalakok szerepében is. Közben magánélete is súlyos veszteséget hozott: egyetlen fia, Giorgio 1879-ben meghalt, ezután Castiglione egyre inkább elzárkózott attól a világtól, amelyben korábban olyan magabiztosan mozgott.

Utolsó éveit a párizsi Place Vendôme 26. szám alatti lakásában töltötte, szinte teljes elszigeteltségben. A szobákat fekete anyagokkal boríttatta be, a redőnyöket lehúzva tartotta, a tükröket pedig eltávolíttatta. A nő, akinek szépségét egykor egész Európa csodálta, élete végén elzárkózott minden tükörtől. Castiglione grófnéja 1899. november 28-án halt meg, 62 éves korában. A párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, abban a fehér ruhában, amelyet egyik korai, híres fényképén viselt.

(Hamu és Gyémánt)