Mundruczó Kornél és Wéber Kata saját színdarabjukból adaptálta a Cannes-ban debütált, nagyon rövid idő alatt forgatott Evolúciót, amely a (holokauszt)traumák generációról generációra való átörökítéséről, valamint arról beszél, kiléphetünk-e felmenőink szenvedéstörténetéből és érezhetjük-e magunkat jól, ha nekik ez nem adatott meg. Kritika.
Szűkös, sötét, nyomasztó hangulatot árasztó kamrában takarít három férfi. Vizet locsolnak, súrolják a padlót és a falakat, ritmusosan, egyre erőteljesebben. Lassan jönnek rá, mi történhetett itt, elképedve, szinte ijedten találnak rá az először csak jelzésértékű nyomokra, egy-egy tincsre, majd egyre több, halomnyi emberi hajra. Bár holttestet nem látunk, ugyanolyan kíméletlen látvány az egykori gázkamraként szolgáló helyiségben a megannyi hajcsomó és a férfiak riadt, hüledező arca perceken keresztül. A holokauszt borzalmainak utórezgéseit megidéző, fullasztó, sokkszerű jelenet záróképei egyfajta katarzisként hatnak: a csatornából kiemelt, alig egy-két éves, zokogó kislány a reményt és az életet szimbolizálja.
Mundruczó Kornél és Wéber Kata a Cannes-i Filmfesztiválon bemutatkozó Evolúció című filmje háromgenerációs családtörténet – az első jelenetben látott kislány, az Auschwitzban született Éva, lánya, Léna és annak fia, Jónás viszonyán keresztül mutatja be, hogyan öröklődnek tovább a traumák nemzedékről nemzedékre, apránként és módszeresen beépülve a sejtjeinkbe úgy, hogy nem is vesszük észre.
A három nagyobb részből álló történet második és egyben legerősebb epizódja anya és lánya között játszódó, kemény, a múlttal erősen megterhelt kamarajelenet. A fiával Berlinben élő Léna egy holokauszttúlélőknek járó díjátadó kapcsán érkezik anyjához, akivel pillanatok alatt heves vita alakul ki, benne a két fél több évtizedes sérelmeivel. Éva és Léna szópárbaja
sokkal inkább kérdéseket vet fel, minthogy állítani akar: lehet-e az én sérelmem a másiké is, jogosan érezhetjük-e magunkénak az előző generáció traumáit, fel lehet-e dolgozni őket, ha az előttünk lévő nemzedéknek nem sikerült, és továbbadhatók ezek a sérelmek, ha tudatosabban foglalkozunk velük?
Fotó: Yorick le Saux
„Nem túlélő akarok lenni, hanem élő. Ha a jóisten mindenkinek fogta a kezét a gázkamrában, az enyém miért nem fogja"
– mondja Léna az anyjának a vita egy pontján, akinek neurotikus frusztráltságában ott vannak anyja, tán még nagyanyja a deportálásban szerzett, sokszor tudattalan lelki sebei.
Jónéhány felvillan ezekből a beszélgetésben akár csak egy félmondat erejéig megjelenő traumákból, melyeket Éva a tudatosság teljes hiánya nélkül adott tovább lányának. Léna soha nem vágathatta le haját, hiszen így tettek a koncentrációs táborban is a foglyokkal, nem panaszkodhatott, még a kórházban sem, amikor nyílt töréssel vitték be – hiszen az igazi fájdalom nem itt kezdődik – ahogy a kenyérhéjat is gyűjteni kellett, pont úgy, mint Éva anyjának Auschwitzban, ahol ez volt a „valutája".
„Sosem öleltél meg, egész korán beoltottál engem bizalmatlansággal a világmindenség ellen"
– mondja Léna anyjának, de Éva mintha nem is tudatosítaná ezeket, és sokszor nem is lányának, hanem saját magának ismételné a haláltáborban történteket.
Fotó: Yorick le Saux
Az Éva lakásában játszódó fejezet kamarajellegéből és anya-lánya feszes vitájából adódóan, szűkösség érzetét kelti – hasonlóan, mint az első rész. A belső vágásokkal munkáló epizódban Yorick le Saux operatőr bonyolult kameramozgása csak ráerősít Éva és Léna hol hevesen kitörő, hol elcsituló, amplitúdókkal teli konfliktusára.
Kétségkívül az Evolúció második fejezete a legerőteljesebb része a filmnek, még úgy is, hogy helyenként túl didaktikusra sikeredett a párbeszéd, de még ezekben a pillanatokban is émény nézni Monori Lili és Láng Annamária kettősét.
A film harmadik, Berlinben játszódó szála valamivel gyengébb az előző kettőtől, több, felszínesnek ható szimbólummal is dolgozik, viszonylag rövid képernyidőben, amitől az eddig jó ritmusú történet kicsit mintha megbicsaklana.
A tizenéves Jónás már szabad(abb) világba született, Éva és Léna előző jelenetét elnézve, neki van a legnagyobb esélye – az előző generációk traumáit levetkőzve – egy jóval szabadabb és biztosabb identitás kialakítására. Jónás ennek kezdeti szakaszában tart épp, kamaszként az ember javában keresi önmagát és azokat, akikhez kapcsolódni tud.
„Nem vagyok zsidó"
Fotó: Yorick le Saux
– vágja anyja fejéhez egy vitájuk során, de azt nem tudja megmondani, hogy akkor mi is ő.
Jónás az iskolában mégis egy – szintén a kisebbséghez tartozó – arab lánnyal szimpatizál a legjobban. Ez a szimbólum és a film befejezése is valamivel gyengítik a történet súlyát, miközben egy pozitív, reményteli hangnemet adnak neki, éppúgy, mint az első részben Éva születése.
Az Evolúció kemény, feszes dialógusokkal teli története fontos témáról beszél, ahol a hangsúly végre nem konkrétan magán a holokauszt cselekedetén, hanem a következményein van. A traumaátörökítésről való diskurzus az elmúlt néhány évben vált népszerűvé, melynek fontos részét képezi az Evolúció. Bár a film utolsó része talán pozitívabbra sikerült, mint amekkora optimizmust remélhetnénk a társadalmat elnézve a valóságban, arra megnyugtató válasz lehet, hogy a traumák egy részét a hátunk mögött lehet hagyni.
Nyitókép: Yorick le Saux
