AQVA Art Collection - ahol a művészet és a gasztronómia találkozik

Mikor a mérsékelt égöv nemszeretem évszakai, jelesül az ősz és a tél dörömbölnek az ajtómon, akkor én rendre fiktív vitába bonyolódom egyrészt a gólyámmal, hogy mégis miért nem sikerült egy kicsit délebbre jutnunk néhány szárnycsapással, másrészt pedig a nyereg alatt húst puhító honfoglaló Árpádékkal, akik részemről nyugodtan ügethettek volna még kissé, mondjuk Gibraltárig. Aztán mikor az éjszakai fekete selyemfénybe öltözött, sejtelmesre világított főváros valamelyik hídján suhanok át, akkor mindig megértem, hogy mi késztette megtorpanásra az ősapákat és a kereplő madaramat is. Azt mondják, hogy Budapest olyan, akár egy jobb napokat megélt, 60-as éveiben járó díva: nappali fényben már szembetűnőek a ráncok és a petyhüdtség, de éjszaka, mikor felveszi flitteres estélyi ruháját és kifesti magát, akkor ugyanúgy tündököl ragyogóan, mint egykoron.

A momentán a FELIX étteremnek otthont adó Ybl Miklós tervezte neoreneszánsz bravúr az üdítő kivételek egyike, amire nappali fénynél is öröm ránézni, hiszen jókezű gárda végezte el rajta a felújításos plasztikát. Az 1877-ben épült vízház a Királyi Palotát ellátó szivattyúgépházat rejtette magában egykoron. A Dunából nyert vizet egy 6 teremből álló ciszternarendszer kavicsrétegei között tisztították korabeli ÁNTSZ-megfelelőre, amit aztán ezer méternyi csőhálózaton keresztül juttattak fel a rendeltetési helyére. 1905-ben a város közműhálózatának kiépítésével a vízház eredeti funkciója okafogyottá vált, az épület pedig profilváltásba kezdett. Falai a nyüzsgő-zsongó társasági élet színterévé váltak helyszínt biztosítva előadásoknak próbateremként, zenés-táncos mulatkáknak és kaszinónak. 2009 és 2018 között üresen búslakodott, akkor aztán szakavatott kezek ápoltra, újra, frissre csinosították, hogy FELIX Kitchen&Bar néven tárja ismét szélesre a vendégszerető kapukat. Az Ybl Miklós fiáról, az épp a napokban 160 éve született Ybl Félixről elkeresztelt épület pedánsan ötvözi a nívós kulináriát, a párját ritkító alkoholarzenált felsorakoztató, bravúrosan zsonglőr bártender kezekben végződő butélia-szekciót és a parádés kilátást bármerre is tekintgetünk. Sikk ide belépni, peckesebben lépkedünk fel a lépcsőn térdig járva a glamúrban és a luxiban, és bizton érezhetjük, hogy nekünk aztán sikerült az élet, ha itt koccintjuk csendülőre a poharunkat.

Akik tudják, hogy milyen fontos a mérleg mindkét serpenyőjének a megtöltése, azok értékelni fogják az ötletet, hogy míg az elülső traktuson a hedonizmus tartja kézben a gyeplőt ízes-illatos élvezet-dzsemborival, addig a hátsó teremben, ahol anno a szivattyúház szíve, a kazánterem dobogott, ma az AQVA nevet viselő, a gasztronómiát és a kortárs művészetet egyszerre hellyel kínáló közösségi színtér jött létre, itt pedig a szemünk, a lelkünk, az elménk is jóllakhat. Az időszakosan megújuló kiállítás célja a nem csupán summa cum laude művészettörténész közönség megszólítása. A galeristákkal, műgyűjtőkkel és művészekkel történő fúzió során igyekeznek egyfajta műsoron kívüli tartalmat, értelmet és érzelmet csempészni útravalóul az itt tartózkodók tarsolyába. Az AQVA (utalva a névvel az épület eredeti funkciójára és a tőszomszédságában méltóságteljesen hömpölygő Dunára) Art Collection momentán a hetedik képzőművészeti kiállításánál tart, ami az „Érezd magad otthon!” nevet kapta a keresztségben és márciusig látható. Az otthon fogalmát próbálják kitágítani nem pusztán egy helyrajzi lokációként gondolva rá, sokkal inkább egy biztonságot és harmóniát sugárzó atmoszféraként, finom, puha és illatos érzésként, forró ölelésként megélve. Zászlajukra tűzött jelmondatuk az Art of Sharing, a megosztás művészete, melynek lényege, hogy a művészet élményét és a látványkonyhás gasztronómia örömeit egyidőben szeretnék megosztani velünk. A kiállítások művészeti koordinációjáért Molnár Dóra felel, aki gyakorlatilag olyan, mintha Teréz anyát és Diana hercegnét összegyúrták volna és meghintik csoki csillagokkal, majd csillámporral, és akire magamban csendben büszkén gondolok a barátnőmként. Választásai ezúttal- a Forbes számvetése szerint a kultúra terén második legbefolyásosabb nő-Spengler Katalin és Somlói Zsolt 1992 óta jó szemmel és szorgalmas kézzel szemezgetett magángyűjteményéből kerültek ki. A házaspár jobbára brit, német, francia, osztrák és New York-i galériákból vásárolva tett szert a sok száz darabot számláló, elképesztő gyűjteményre. A párizsi Pompidou Központ akvizíciós bizottságának tagjai és a Velencei Biennále magyar pavilonjának legjelentősebb támogatói, mostanában pedig főleg a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria kortárs kollekciójának támogatására fókuszálnak, ahová bőkezűen vásárolnak műtárgyakat a köz szolgálatába (ki)állítva azokat.

Dóri és Katalin választásai az alábbiak voltak a széles palettáról, ebből a kortárs művészeti csokoládégyárból:

A kortárs magyar művészet egyik harsány, provokatív egyéniségének, Nagy Krisztina festőművésznek, a Tereskova zenekar frontemberének egyik műve, a De jó bűnözni… került például a falra. Az indigóval vászonra másolt, majd megfestett képen pár soros szövegrészlet olvasható, és bár az újévi fogadalmunk legszívesebben befogná a szemünket olvastakor, de alapvetően mélyen egyetértek minden szavával, gondolatával.

Falszomszédja a népszerű lengyel művész, Wilhelm Sasnal, aki jellemzően az internetről, magazinokból vagy a saját telefonjából összevadászott fotók közül a kiválasztottat először egy négyzetháló segítségével rajzolja fel a vászonra, majd olajfestékkel megpingálja. Itt épp a keleti blokk orvosi váróinak, panelházak lépcsőházainak, otthonoknak kedvelt növényét, a könnyezőpálmát láthatjuk egy hangfal illusztris társaságában, ami bennem például előcsalogatja gyerekkorom vasárnapi családi ebédjeinek rántott csirke illatú hangulatát.

A nemzetközi szinten egyik legelismertebb kortárs alkotó, a New Yorkban élő, de budapesti születésű Rita Ackermann a következő kiállítási mű büszke elkövetője, aki dolgozott együtt a francia Chloé, az amerikai Supreme divatmárkákkal, alapított zenekart, készített színházi előadást, alkotásai pedig kicsit elvont, mese-és álomszerű, elvarázsoltak. Az itt kiállított mű arra a vesszőparipámra utal, mikor azt boncolgatom, hozzávetőleg minden héten háromszor, hogy nagyanyáink milyen elővigyázatlanul vívták kicsit túl ezt a fránya emancipációt, így aztán tüchtig kiskosztümben, kuktasapkában suvickolhatjuk a mosatlant. Közben persze hegedülünk is, nem is túl hamisan.

A román származású Daniel Spoerri életébe világszintű ismertséget a vendéglők, konyhák asztalaiból preparált csapdaképek, azaz tableau piége-ek hozták, mikor a fényképezőgép exponálógombjának élesítésével mintegy csapdába ejti a vacsora résztvevőinek szokásait vagy tárgyait az adott pillanatban. Ezúttal éppen egy magyar nyelvű házi áldást használ fel terítőként szintén nosztalgikus húrokat pendítgetve az egykori legvidámabb barakk lakóiban.

Eperjesi Ágnes 24-28 részletre tagozott, csendéletszerű polaroid fotogramjai szintén az AQVA ideiglenes lakcímkártyával bíró prominens lakosai.

Mivel sem a témaválasztásban, sem a művek akkutátus kiválogatásában nem jeleskedtem, ezért megengedhetem magamnak az egyszeri néző és műélvező szubjektivitását, így aztán egyértelmű elfogultsággal szeretném felkonferálni kedvencemet, Gőbölyös Luca Terülj-terülj asztalkám című 10 fotóból álló boszorkánykodását, ami felületes ránézésre egy átlagos konyhaasztal benyomását kelti, azonban figyelmesebben megnézve kiderül a barbatrükk, jelesül hogy mindegyik egy-egy népi babonát vagy szerelmi jóslást ábrázol csokorba gyűjtve finn, magyar, örmény és francia vajákos turpisságokat a kiszemelt férfi elcsábítására vonatkozóan. Mondjuk feladta a leckét, hogy a tőlem származó körmöt, szőrt vagy vért mégis miként etessem-itassam meg George Clooneyval, hogy végre ő is érezze azt az egyértelmű tényt, hogy neki teremtettek és egy tapodtat sem élhet tovább nélkülem.

Az utolsó mű a szobrász és művészettörténész Szabó Ádám kezét dicséri, aki a Tyúk vagy tojás? művével a régi dilemmát boncolgatja a rá jellemző posztmodern humorral és kifent iróniával. A maga részéről köszöni szépen és pontot is tesz az elnyűtt kérdés végére, hiszen az általa ábrázolt körforgásból kiindulva, ahogy a márványtömbből faragott tyúk fokozatosan tojássá alakul, majd ismét tyúkká, csakis a tyúk lehetett előbb, mivel másképp nem tudta volna kifaragni belőle a méretarányos tojást. Lehet persze harsányan cáfolni vagy egyetértően bólogatni, elvégre a művészet lényege éppen ez: érintsen meg, hasson ránk és gondolkodtasson, különösképpen mivel jó ideje tudjuk, hogy nem az a lényeg, hogy egy véleményen legyünk, hanem hogy egy színvonalon. A művészet pedig sosem art. Csak úgy mondom, l’art pour l’art.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Instagram/Felixbudapest