Jane Austen egyik legszebb gondolata éppen attól olyan erős, hogy milyen egyszerű. Van, amikor az érzelmek annyira mélyek, hogy szinte lehetetlen őket szavakkal kifejezni. Minél erősebb a szerelem, annál nehezebb beszélni róla.

Madeline Miller modern klasszikusa a szerelemnek azt a formáját ragadja meg, amelyben a másik ember már szinte teljesen eggyé válik velünk. A vallomás szerint a szeretett személyt nemcsak látásból vagy hangjáról lehet felismerni: az ember minden érzékével ismeri őt. És még a halál sem törölheti ki ezt a kötődést.

Emily Brontë egyik legismertebb mondata talán az egyik legintenzívebb megfogalmazása annak, milyen érzés, amikor valaki a saját identitásunk részévé válik. A vallomás szerint a két lélek olyan szorosan kapcsolódik össze, mintha ugyanabból az anyagból született volna. Nem egyszerűen szeretetről van szó, hanem egyfajta mély, szinte felbonthatatlan összetartozásról.

John Keats vallomása már jóval sötétebb tónusú. A szerelem itt nem egyszerűen boldogság, hanem olyan érzés, amely teljesen magába szívja az embert. „A szerelem az én vallásom” – írja, és ezzel tökéletesen érzékelteti, mennyire végletes érzelmi állapotot jelentett számára a szerelem. A szeretett személy nélkül saját létezése is értelmetlenné válik.

Franz Kafka szerelmi vallomása már-már nyugtalanítóan őszinte. A szerelem itt nem romantikus idillként jelenik meg, hanem fájdalmas, önmagunk ellen forduló érzésként. A hasonlat kegyetlen, mégis pontos: vannak szerelmek, amelyek nem felszabadítanak, hanem folyamatosan felszakítanak bennünk valamit.

(Mental Floss)