Ott Anna: Már nem szégyellem az időt az olvasásra

Az IN.hu podcastsorozatának első részében a koronavírus-járvány utáni újrakezdésről fogsz beszélgetni Almási Kittivel és Kováts Adéllal. Te hogyan élted meg a pandémiát és a bezárást a magánéletedben, valamint a Hadikban?

Hatalmas sokk volt számomra, amikor az első hullám megérkezett, majd egy következő megrázkódtatás, hogy bezár az összes munkahelyem. Ez a fajta szabadesés nagyon megrémített, nem is értettem, hogyhogy nem készültem erre, miért nem jutott eszembe, hogy ez fog történni. Megterhelő pillanat volt, amikor láttam a bezárást bejelentő Hadik meeting után, hogy az összes felszolgáló, pultos, konyhai dolgozó vitte el a friss élelmiszereket, hogy ne maradjon semmi a konyhában, mert ki tudja, mikor megyünk vissza. Most már úgy érzem, kezdünk felállni bent, ez nagy megnyugvást és boldogságot jelent, miközben az örömben van még mindig egy kis remegés, hogy meddig örülhetünk és tervezhetünk.

A magánéletemben a sokkszerű meglepetés után igyekeztem úgy felfogni ezt az egészet, hogy egy olyan szabadságot kaptam, amilyet valószínűleg soha többet nem fogok megtapasztalni, és amiben együtt, mindannyian pihenhetünk egy kicsit vagy másra fókuszálhatunk.

Nálam a prioritás teljesen megváltozott, mert meg kellett, hogy változzon. Amit Almási Kitti és Kováts Adél is megerősített a podcastban, hogy legalább olyan nehéz és sokkoló a visszatérés és a nyitás, amikor arra buzdítanak, hogy ott folytassunk mindent, ahol abbahagytuk, pedig nem ott kellene. Persze, felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan és hol folytassuk, és milyen következtetéseket tudtunk levonni az elmúlt másfél évből.

Közben születtek elég jó, online projektek is, melyek számodra is új műfajt jelentettek. Kötelező könyvekről beszélgettél egy irodalomtanárral, máskor Nádas Péter könyvklubot tartottál, melyet Esterházy műveivel folytatsz nemsokára. Milyen érzés volt az online platformra költözni?

Nagyon próbáltam magamra és a gyomromra figyelni, hogy mit jelez. Amikor azt láttam, hogy egyik nap bezár minden, másnap meg már előadások és irodalmi estek ömlenek az interneten, úgy éreztem, ha nekem is azonnal beszélgetéseket kell leszerveznem, majd vezetnem őket online, belehalok. Annyira frusztrált voltam, másra fókuszáltam és csak arra gondoltam, hogy nem tudok adni, mert nincs miből. Amikor ezt felismertem és a Hadikban azt javasoltam, hogy ne legyenek elérhetők a programjaink online, „ne lőjük el az összes tárunkat", hanem találjunk ki új dolgokat, megkönnyebbültem és elengedtem a rossz érzést. Van egy olyan kettősség az életemben, amit nagyon szeretek: a munkáim és az Instagram, ami egyfajta kreatív játszótérként működik a háttérben. A vírushelyzet beköszöntével nagyon sokat segített, hogy a munkáim megszűnésével nem légüres térbe kerültem, hanem ott volt az Instagram, ahol ugyanúgy azzal foglalkozhattam, amivel szerettem volna. Ott jött például a kötelező olvasmányokról szóló videósorozat ötlete, amellyel az érettségiző diákoknak szerettünk volna segíteni és a Nádas Péter-könyvklub ötlete is hasonlóan született. Nádas szövegeitől rettegek, pedig nem szabadna. Aztán elkezdtem olvasni őt, videó vlogolni és végül több százan csatlakoztak a projekthez.

Ami felüdülést jelentett számomra ezeken az új platformokon, hogy megszűnt a távolság. Elég csak a Margó Irodalmi Fesztiválra gondolni, hány országból vagy magyar városból tudtak hozzánk online csatlakozni. Persze, ezzel is telítődik az ember egy ponton, ha most még egy beszélgetést vagy előadást meg kéne néznem online, nem bírnám. Szerencsére most újra elkezdődnek a programok személyesen, bár, ki tudja, meddig.

Ráadásul a kötelező olvasmányok közös átbeszélése sokat segíthetett a tavaly és idén érettségizőknek.

Nekem is beletört a bicskám némelyikbe. Ott van például Az ember tragédiája, ami egyfelől csodálatos, de haladni a szöveggel nagyon nehéz feladat volt. Ilyen az Odüsszeia is, és ha nekem vagy nekünk nehéz ezeknek az elolvasása, pláne nem könnyű a kamaszoknak. A célom az volt, hogy közelebb hozzunk egy-egy szöveget, mai problémákkal kapcsoljuk össze. Ezért állítottuk őket sokszor párba, hasonló témát feszegető, kortárs művekkel.

Ha te dönthetnéd el, mi kerüljön a diákok kötelező olvasmányos listájára, mely köteteket tennéd bele mindenképpen?

Nem tudok egyet kiemelni, a lényeg, hogy kortárs szerzőtől raknék bele sokkal többet mindenképpen.

Az az élmény, hogy a szerző még él, és itt van közöttünk, talán nem is sokkal idősebb nálunk, és akár egy laza, baseballsapkás deszkás, rapper, költő is lehet, az nagy sokat adhat, ahogy az is, ha például közvetlenül lehet vele beszélgetni. A személyes élmény, és a szerzővel való találkozás kulcs lehet szerintem, ha magamból indulok ki.

A veled készült podcastokat és videókat megfigyelve, ami nagyon meg tudja ragadni az embereket, az, hogy nagyon lelkes vagy, ha az olvasásról beszélsz. A TEDx-es beszédedből is ez a svung jön át, például amikor azt mondod, azért nem próbáltad ki soha a drogot, mert elég módosult tudatállapotot okoz az olvasás. Milyen állapotok ezek, mit érzel egy-egy könyv olvasásakor?

Pont mostanában láttam a moziban a Toxikomát, ami után rögtön írtam a főszereplő Molnár Áronnak, hogy milyen jó, hogy soha nem drogoztunk. Ez egy olyan függőség, ami számomra nagyon ijesztő, miközben – nem akarom tagadni – körülöttem, a kreatív szakmában szinte mindenki drogozik. Amiben párhuzamot tudok vonni a drogok és az olvasás között, hogy utóbbi nekem ugyanaz a habzsolás vágy lehet, mint másnak a drog. Nálam az olvasás mindent felülír, volt is emiatt rengeteg konfliktusom a családommal.

Ha én leülök olvasni, nincs olyan, hogy nekem ki kell porszívóznom vagy bármi mást csinálnom kell. Semmi más nem tud ennyire lekötni, ilyenkor egy teljesen más világba kerülök. Minden le van írva a könyvekbe, és ott van előttünk, mekkora balgaság lenne akkor nem elolvasni és tanulni belőlük.

Van benned frusztráltság, hogy mindent el kell olvasni, de nincs rá elég idő vagy megengeded magadnak azt a „luxust", hogy többször elolvass egy könyvet?

A halál és az elmúlás nem foglalkoztat különösképpen, az élet természetes velejárójának gondolom, de tény, hogy mostanában – és ezt senkinek sem mertem ezt még hangosan kimondani, mert bénának gondolom – úgy vagyok vele, mi értelme az életnek, ha nem az, hogy ezt a rengeteg könyvet elolvassam? Főleg Nádas kapcsán éreztem azt, hogy megnyílt a világ, mennyi minden van még itt, miközben annyira más dolgokkal vagyunk elfoglalva, mint ami számomra boldogságot okozna. A pandémiával ez kicsit összefügg, mert nálam megváltozni látszanak a prioritások. Például sokkal fontosabb most elolvasnom Nádas Péter után Esterházyt, mint egy új beszélgetés-sorozat elindítása a Hadikban. Igyekszem most már csak olyan dolgokat elvállalni, amik valóban izgatnak és megmozgatnak, és hiszem azt, hogy más is kaphat belőle. Amúgy meg, már nem szégyellem az időt az olvasásra. Most meg, hogy babát várok, pláne folyamatosan alakul, mi fontos és minek van valóban értelme.

Megváltoztatja az olvasási ízlést szerinted, ha valakinek gyereke születik?

Korábban rettegtem attól, hogy nem lesz elég időm olvasni, ha egyszer gyerekem lesz, és hogy mennyire önző dolog, hogy ez jutott először eszembe. Eddig úgy ismertem magamat, mint egy olvasót, semmi más nem tudtam magamról és megijedtem, milyen nehéz lesz, ha az erre szánt időt is elveszik tőlem.

Tény, hogy amióta kiderült, hogy babát várok, más könyveket veszek le a polcról, önismeret, pszichológia, érzelmi biztonság, transzgenerációs terhek lerakása, szülés, gyereknevelés. Közben meg azon gondolkodom, hogy már az is mekkora felelősség, hogy szépirodalmi műveket ajánlok, de talán még nagyobb a szüléssel, gyerekneveléssel kapcsolatos témák és írások közvetítése. Nem is tudom egyelőre, hogy merem-e majd ezeket közvetíteni, mert számomra ez egy annyira intim dolog, magánügy. Maga az állapot is, meg a szülőségre való felkészülés is. Nagyon befelé fordulós időszak ez számomra.

Bár egyre több női szerző kerül be a köztudatba, alapvetően még mindig inkább a férfi írók az uralkodók. Neked van ilyesfajta missziód, hogy a női írókat népszerűsítsd?

Tudatosan nem, miközben a Hadikban eléggé ügyelünk arra, hogy legyen egy viszonylagos egyensúly, amikor szerzőket hívunk beszélgetésekre vagy mutatunk be. Amennyit tudok, annyit teszek, de nálunk ez evidencia is most már, nem is kell külön odafigyelni rá.

Érkezik az IN.hu beszélgetéssorozatának első része, amelyben a saját szakterületükön elismert, inspiráló nőket kérdezel. Mi az epizód rész koncepciója?

Nagyon izgalmasnak tartom, hogy különböző területekről, különböző nézőponttal érkeznek az interjúalanyok. Az első beszélgetésünk Almási Kittivel és Kováts Adéllal a járvány utáni újrakezdésről szólt. Roppant izgalmas volt, ahogy Kitti pszichológiai szempontok alapján, míg Adél a saját bőrén megtapasztalva mesélt a bezártság okozta érzésről, az újranyitásról, és hogy mindezt hogyan élték meg.

Te magad sosem próbáltál meg írni?

Fotó: Galgóczi Németh Kristóf