Pataky Klári koreográfus kerek évfordulót ünnepel: a 2023/24-es a 20. színházi évada. Különleges szám, hiszen a hazai kortárstáncalkotók között kevesen mondhatják el magukról, hogy már ennyi ideje koptatják töretlenül a táncszőnyeget. Díjak, elismerések, nagy sikerű előadások – most mégis minden bizonytalanná vált. A koreográfus elmesélte, miért kell szupererő ehhez a szakmához, hogyan hatott rá az anyaság, és azt is, miért kellene mindenkinek több kortárstáncot néznie. Interjú.
Február 20-án mutatjátok be a Tökéletes mosoly című előadásodat a Nemzeti Táncszínházban. Izgulsz még premierek előtt?
Izgalom nincs bennem, csak idegesség, főleg azért, mert az elmúlt fél évben jogtanácsosként is dolgozom napi 8 órában, onnan rohanok a próbaterembe, majd haza altatni (Klári kislánya, Rebeka most lett 6 éves – a szerk.), így lerövidült az az idő, amit az alkotással tudok tölteni.
Kereken 20 éve kezdtél koreografálni. Kívülről úgy tűnik, mind a szakma, mind a nézők szeretnek: díjak, állandó fesztiválmeghívások kísérik a pályád. Van benned igény a karrieredre való visszatekintésre, nosztalgiázásra?
A Facebook-oldalunkon retrospektív posztokkal emlékezünk: az eddigi darabjaink egy-egy szereplője idézi fel az előadásainkat. Ugyanakkor egyre többször gondolok arra, hogy ez már a pályám vége. Nem mintha nem akarnék még alkotni, de a körülmények felvetik a kérdést, hogy érdemes-e. Nyilván nehezen eresztesz el valamit, amit 20 éven keresztül építettél, és szeretsz is csinálni.
Mégis kitartottál, pedig pont majdnem 10 éve is volt egy ugyanilyen periódus, amikor a pályád végét jósoltad.
Valóban volt egy hullámvölgy 2012-ben, amikor a független alkotók támogatási összege jelentősen csökkent, majd zárolva lett, később pedig csak a 2/3-át kaptuk meg az odaítéltnek. Addig volt egy rendszer, amihez hozzászoktunk, még ha nem is volt ideális: megítéltek egy összeget tavasszal, elkezdtél dolgozni a stúdióban, és ősszel megjött hozzá a pénz is. De abban az évben ez nem érkezett meg.
Azóta soha nem kezdek bele semmibe addig, amíg nincs az összeg a számlámon.
Emberekkel dolgozom, nem tehetem meg, hogy nem fizetem ki őket − még ha a díszletről, jelmezről már régen le is mondtunk. Aztán jöttek jobb időszakok, most azonban megint túl sok a kompromisszum.
Fotó: Csomor Alexander
Ráadásul te maximalista hírében állsz.
Jó érezni, hogy mindent megtettem valamiért.
És fordítva is: nehezen viselem, amikor valami bent marad, valamit nem csináltunk meg. Az utolsó pillanatig küzdök, hogy jó legyen a darab.
Vannak azért segítőid? Azt gondolnám, hogy annak, aki ilyen életvitelt folytat, három különböző szerepkörrel, mindenképp kellenek támogató társak.
A próbaidőszakok alatt reggel munka előtt még el tudom vinni óvodába a kislányom, de délután már a párom megy érte, és csak késő este látjuk egymást újra. Vagy néha jön velem Rebeka a táncterembe. Ő ennek csak örül, imád ott szaladgálni. A szakmai oldalon a marketingben kapok némi segítséget, a pályázási, elszámolási feladatokat azonban nehéz lenne átadni bárkinek, még ha lenne is rá keret. Támogatás szempontjából most egyébként megint a startvonalnál vagyunk. Nem tudok elképzelni még egy szakmát, ahol 20 év után ugyanannyiért dolgozol, mint az elején.
Mindezek ellenére amikor bemegyek a próbaterembe, mindig azt érzem, hogy megéri ezt csinálni. Elkap ilyenkor az alkotás flow-ja, hogy kitaláljam, mitől lesz jobb a darab.
Alkotóművészként egy ideig hajt a szenvedély és a kezdeti lelkesedés, de később az ember értékrendje átalakulhat, ahogy jön a családalapítás, a megélhetés kérdésköre. Neked mi az, ami visszaadja ebbe az áldozatokkal teli munkába a hitedet?
Azért is tartok ki mellette, mert ha az én generációm abbahagyja, a kortárstánc egy jelentős szelete megszűnik itthon. Azt érzékelem, hogy a fiatal generáció nem hosszabb távokban, inkább különböző projektekben gondolkodik, amik között ugrál. A tiszta tánccal nehéz egzakt módon beszélni valamiről, ha nincs megsegítve beszéddel, vetítéssel, és mivel mostanában a tánc konceptuálisabb megközelítése a divat, sokan élnek is ezekkel az eszközökkel.
Bár nem trendi, én mégis maradok a tiszta táncnál, mert érdekel, hogy hogyan lehet csupán a test révén kifejezni, miközben kortárs marad a nyelvezet. Ha intellektuálisan nem is tud valaki egy darabomhoz kapcsolódni, ha elvész az értelmezésben, akkor is kap egy erős érzelmi töltetet is, amin keresztül mégis bevonódik.
Szóval szeretném fenntartani azt a fajta kortárstáncot, amiben hiszek.
Szerinted a kortárstánc könnyen emészthető? És ha már itt tartunk, miért lenne jó, ha többen járnának táncot nézni?
Szerintem az emberek azért nem járnak kortárstánc előadásokra, mert egyszerűen nem jut el hozzájuk, hogy van ilyen.
Pedig kellő nyitottsággal ez egy jól befogadható műfaj − én is többször tapasztaltam, hogy valaki egyszer valamilyen módon odakeveredett az egyik előadásomra, és utána rendszeres táncnézővé vált.
A tánc a színház és a képzőművészet között helyezkedik el, az érzelem és az értelem együttes erejével hív be a kultúrafogyasztásba. Plusz szerintem a kortárstánc az egyik leghaladóbb műfaj, ami egy ismeretlen világot tár fel.
A tánc gyerekkori álmod volt?
Eredetileg színésznő szerettem volna lenni, otthon rengeteget szavaltam, hatalmas érzelmeket véltem kifejezni, és mellette eljártam jazzbalettozni is. Mivel azonban többszöri próbálkozásra sem vettek fel a színműre, hirtelen felindulásból jelentkeztem koreográfus szakra, hogy mégis megtapasztaljam a „vas utcai élményt" (Klári 2003-ban végzett a Színművészeti Egyetem koreográfus szakán Fodor Antal osztályában – a szerk.). Még itt sem gondoltam, hogy ez lesz a szakmám.
Táncosként soha nem vágytál a színpadra?
Nem igazán, és a főiskolai visszajelzések is az alkotás felé tereltek. Korábban részt vettem párszor Ascher Tamás nyári táborában Zalaszentgróton, ahol délelőtt kielemeztünk egy drámát, délután meg mentünk jeleneteket csinálni belőle. Azt hiszem, itt éreztem rá arra, hogy a kitalálás számomra sokkal izgalmasabb, mint előadni valamit. Fodor tanár úr mondogatta, hogy nekem az a szerencsém, hogy „nem tudok semmit", azaz nem volt olyan alkotó, aki rányomta volna a stílusát az enyémre: így csak magamból tudtam építkezni.
Még félelem sem volt bennem az elején − tényleg belezuhantam ebbe a szakmába, anélkül hogy koreográfus akartam volna lenni.
Tudni rólad, hogy a tánc mellett elvégezted a jogot is, és egy ideje ezen a területen is tevékenykedsz. A jogász éned visszahat a koreográfusi énedre?
Korábban előfordult, hogy egy-egy ügyvédi állásinterjúra azért hívtak be, mert izgalmasnak találták, hogy a Színművészetit is elvégeztem (nevet). A legtöbb ember számára összeegyeztethetetlen a jog és az alkotás. De az évek során rájöttem, hogy van hasonlóság a kettő között: koreográfusként az alkotás során vagy egy betanító próbán csak figyelek, és jegyzetelem a javítandókat. A jogban ugyanezt teszem: aprólékosan tanulmányozom a szerződés, a beadvány, a jogszabály szövegét, amin éppen dolgozom.
Mindkettő a figyelemről szól, mi alkotók pedig megtanulunk koncentráltan figyelni: látjuk, ha egy pici részlet nem stimmel.
Szóval nekem a jogban is van flow-élményem.
Valóban egyedülálló ez a túlélési stratégia, amit kitaláltál magadnak − a tánc területén kevés művészről mondható el hasonló, pedig egy nagyon kiszolgáltatott életpálya. Te hogy látod a táncosok helyzetét itthon?
Minden tiszteletem a táncosoké, akik a testüket, lelküket rááldozzák erre a szakmára, és se nyugdíjtámogatásuk, se tb-jük, se rendes megélhetésük. Ezt huszonévesen, harmincévesen még lehet csinálni, de nem sokáig. Sok táncos van kényszerpályán, és elvállal különböző mellékállásokat, vagy külföldre megy. Például azok a táncosok is, akikkel két éve leadtam a Tökéletes mosoly szinopszisát egy előkészítési NKA pályázatra, azóta már nincsenek az országban.
Én is azért tehettem meg, hogy a fővárosban alkotó lehessek, mert jó családi háttérből jövök.
Érdekes, hogy a kortárstánc területén számos jelentős koreográfus nő. Szerinted a koreografálás mennyire női szakma?
Szabó Réka nemrég egy beszélgetés keretében arról beszélt, hogy neki mindig nagyon kellett akarnia a dolgokat, hogy azok megvalósuljanak (20 év után, 2023-ban hibernálta magát Szabó Réka sokak által kedvelt Tünet Együttese, amiről itt írtunk – a szerk.). Ezt az érzést én is ismerem. Folyamatosan újra kell tervezni, át kell szervezni, a nehézségeken felül kell emelkedni. Ez az akarás, a megvalósításig való eljutás férfiasnak tűnő erőt igényel.
És maga az alkotás sem feltétlenül egy lágy lebegés: ha nem „gyűröd" ki magadból a mozgásanyagot, akkor nincs mivel dolgoznod.
Ez valójában kőkemény fizikai munka.
Fotó: Csomor Alexander
A mostani előadásod témája a külsőségesség, a felszínesség, amit többek között a közösségi médiában is megélünk. Hogyan közelítesz a témához?
A Tökéletes mosolyban a nagyon nárcisztikus, kifelé létező világ problematikáját járjuk körül, amire a közösségi média rásegít. Az életünk egy nagy képeskönyv, amit mutogatunk egymásnak. Kifelé szórakoztató világban élünk, egy kifutón, de a felszín alatt sok ellentmondásos dolog bújik meg. Mindehhez a formai keretet a revüben, a kabaréban találtuk meg: a kabaré egy szórakoztató műfaj, de közben élesen reflektál a jelen társadalmi, közéleti eseményeire.
Az anyaság hatással volt valamilyen formában a tevékenységedre?
Az anyaság által a szemléletem változott, például megfogalmazódott bennem, hogy gyerekektől kapott felfoghatatlan méretű szeretet révén kap az emberiség esélyt a túlélésre, mert innentől kezdve csak azt lehet akarni, hogy ez a világ jobb legyen.
Egyébként készítettem egy gyerekdarabot is, a Méhek meséjét, pedig életemben nem nyúltam volna ilyenhez, ha Rebeka nem születik meg. Néztem vele a meséket, és elkezdett érdekelni, hogy hogyan lehetne ezeket másképp megcsinálni. Elképesztő hogy milyen komoly anyagokat be tudnak fogadni a gyerekek, akkor is, ha nem színes-szagos, és nincs lebutítva a mozgásanyag.
Pataky Klári Társulat - Méhek meséje from Klari Pataky on Vimeo.
Ha nem koreográfus lennél most, mi lennél?
Top ügyvéd (nevet)! Emellett a belsőépítészet is érdekel, sokat foglalkozok vele. Közben felmerül bennem a kérdés, hogy hogy fejeződhet be ez a pálya? Egyelőre nem látok erre példákat a közvetlenül felettem lévő generációban. Nem tudom, talán 70, 80 évesen is toljuk majd?
Te szoktál egyáltalán pihenni valamikor?
Én a munkahelyemen pihenek (nevet). Néha alig várom, hogy beérjek, és legyen egy kis nyugi. Most egy ilyen időszak van. De a próbateremben levés is kikapcsolódás. Szellemileg feltölt az a lét, egy sikeres próba után pedig elöntenek a boldogsághormonok.
A Tökéletes mosoly című előadásról itt olvashattok bővebben.
Nyitókép: Csomor Alexander
