
A Margot Robbie-filmen túl: 6 emlékezetes Üvöltő szelek-adaptáció
Emily Brontë 1847-ben megjelent regénye, az Üvöltő szelek több mint másfél évszázada inspirálja a filmkészítőket. A sötét, megszállottsággal, generációs traumákkal és önpusztítással átszőtt történetből eddig több mint harminc adaptáció született, a némafilmes korszak kezdetétől egészen a 2026-ra tervezett, Emerald Fennell rendezte új feldolgozásig Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével. A legtöbb vászonra készült feldolgozás idővel romantikus mítosszá szelídítette az eredetileg nyomasztó történetet, miközben Heathcliff figurája egyre inkább szenvedő, vonzó hőssé vált.
Az Üvöltő szelek központi témája, a megszállottság és a romboló szerelem, gyakran összekapcsolódik azzal a fantáziával, hogy egy szakítás után is képesek legyünk örökre ott maradni a másik életében – akár testben, akár emlékként, látomásként vagy hiányként. Ez a motívum határozza meg a filmadaptációk zömét, amelyek a karakterek szenvedéseit, bosszúját és a túlvilági kísértés elemeit különbözőképp ábrázolják. Ezek közül mutatunk hatot.
A Laurence Olivier és Merle Oberon főszereplésével készült adaptáció kétségtelenül az egyik legromantikusabb filmváltozat. Az alkotás kizárólag a regény első felére koncentrál, így a sötétebb elemek, amely a második félben bontakoznak ki, teljesen hiányoznak. Ebben a verzióban a tragikus események árnyalata lágyul, és a romantikus kapcsolat kap főszerepet. Bár kevésbé merít a regény pszichológiai mélységeiből, Olivier és Oberon játéka már itt is kiemeli a karakterek intenzív érzelmi kötődését. A konfliktusok hiánya miatt a film a szerelmi szenvedélyre és a romantikus misztikumra épít, így a sötétebb üzenet kevésbé érezhető.
Talán ez az adaptáció a leghűségesebb az eredeti regényhez. A rövid, ironikus történetösszefoglaló jól érzékelteti a feszültséget: egy megszállott férfi bosszút áll egy jó emberrel szemben, aki semmi mást nem tett, csak szerette azt a nőt, akit az őrült férfi állítása szerint imád. Heathcliff végig nyűgös és indulatos: tombol, menekül, ajtókat csapdos – egyszerre elviselhetetlen és a történet szerves része. Catherine szerepe itt már halála után is hangsúlyos: kísértetként megjelenik Heathcliff előtt, illetve gyermekkorában, visszaemlékezésekben. A szellemi jelenlét és az emlékezet vizuális ábrázolása hatékonyan erősíti a regény túlvilági motívumát, és Catherine karakterének örök bosszúját, amely mély nyomot hagy Heathcliff életében.
A legendás 80-as évekbeli dal és videoklip ikonikus eleme, ahogy Kate Bush fehér ruhában, karjait forgatva ismétli Catherine kétségbeesett kiáltását: „Engedj be!” A kamerába fúródó tekintet és a kontrollálhatatlan, szinte félelmetes energia uralja a klip minden pillanatát. Bush a regényben érzett szorongó, sóvárgó érzelmeket zenei formába önti, a dal dinamikája fokozatosan erősödik minden ismétlésnél, ami jól érzékelteti a mérgező kapcsolat pszichológiai hatását.
Andrea Arnold feldolgozása nyersebb és megrázóbb, karakterei árnyaltak, Heathcliff érzelmi világát érzékletesen mutatja be. A rendező nem hagyja figyelmen kívül a rasszizmust és a társadalmi feszültségeket sem, így a film hitelesebb, emberibb képet ad a történetről. A Kaya Scodelario és James Howson főszereplésével készült film szinte rögtön Catherine halála után zárul, így a túlvilági kísértés kevésbé jelenik meg. A karakterek komplexitása és a hangulat azonban így is erősen hat a nézőre. Arnold megoldása különösen érzékletes a regény tragikus szálainak ábrázolásában.
Ebben a verzióban Heathcliff (Ralph Fiennes) folyamatosan nyomon követi Catherine (Juliette Binoche) minden lépését, még a Lintonoknál töltött napjait is papírra vetve, ami egyértelműen toxikus, mivel Heathcliff viselkedése állandó feszültséget teremt, és a szerelmi kapcsolat destruktív mintát követ. A film második felében, Catherine halála után a kísértés motívuma már ténylegesen megjelenik: Heathcliff nap mint nap szembesül a lány arcával, hiszen ugyanaz a színésznő alakítja mind a lányt, mind az anyját. Bár ez a módszer gyakorlatilag lehetetlen a valós életben, Kosminsky elképzelése rendkívül erőteljes vizuális élményt ad. A karakterek közötti kapcsolat és a kísértés állandó jelenléte a film egyik legerősebb drámai elemévé válik.
Tom Hardy Heathcliffként és Charlotte Riley Cathy-ként a minisorozatban rendkívüli érzelmi intenzitással jelenik meg. A karakterek szenvedélye és a túlfűtött drámai jelenetek, például Catherine esőben való keresése hitelessé teszik az adaptációt. Az egyik legerősebb pillanat, amikor Heathcliff Isabella Lintonnal alszik külön szobában, miközben az exének a gyerekszobájában tölti az éjszakát – a jelenet vizuálisan is érzékelteti a múlt súlyát és a „kísértés” motívumát. A főszereplők közti kémia és a feszült, intenzív atmoszféra miatt ez a minisorozat sok néző számára maradandó élményt nyújt.

