Mit tehetünk, ha közeleg az a bizonyos 50. születésnap?

Az édes jó Coco Chanel már megmondta az idevágó tutit, mikor felskiccelte minden nő jövőképét:

„Húszévesen olyan az arcod, amilyennek a természet teremtette. Harminc évesen olyan, amilyenre az élet formálta. De ötven évesen olyan, amilyet megérdemelsz.”

Hát mit tehet egy perceken belül ötven éves nő, ha kicsit aggasztja, hogy mi is az tulajdonképpen, amit megérdemel. A tükörbe belepillantva az arca hosszasan tudja sorolni a bűnlajstromot stresszes kapkodástól krónikus életvitelszerű kialvatlanságig. Buborékokban és egyéb alkoholokban gazdag mindennapoktól a fullasztó, bőrlégzést eldugaszoló sminkig. A gyötrelmesen kevés vízivás is beáll a panaszkodó sorba, maga mellé rángatva tikkadtan porzó veséimet, és kánonban morgolódnak, hogy ráadásul még fut is ez a némber, ami egyrészt messzire száműzi azt a csekélyke vizet, amit véletlenül magába injektál, tetejében még ideológiát is gyártott hozzá a bolond és fennen hirdeti, hogy az ő gyomra bizony vasból van, így a víztől csak berozsdálna.

Máris érkezik az árulkodók sorába a felhámom, ahogy homlokráncolva igyekszik kiszámolni az ujjain, hogy bikiniben való pörkölődés idején hányszor érintkezik naptejjel. Segítek neki a matekban: soha, de dacosan hozzáteszem, hogy semmi köze hozzá, elvégre mégiscsak én viszem a bőröm a vásárra. Most, hogy így az összes júdás beállított a szégyensarokba, csendben duzzogva belátom, hogy akad némi igazságuk, és itt az ideje némi ,,sufnituningon" törni a fejemet, mivel az életmódváltás természetesen fel sem merül az okos, egyre leharcoltabb fejemben.

Egyenként sorba veszem a lehetőségeimet, már persze a racionalitás határain belül, mert amit manapság a nők szépségápolás címén magukkal művelnek, azért egy használtautó-kereskedőt simán lesittelnének. A leglátványosabb változást persze a jó öreg, szikeköteles facelift hozná, de mivel a panaszkodós tükröm-tükröm sem arról szól bátran, hogy rézbőrű lennék, és a személyi igazolványom szerint sem vagyok Winnetouné, ezért ezt a fajta skalpolást köszönettel hárítanám.

Egy egész kórus kántálja körülöttem, hogy milyen remek eredményeket hoz a lézeres beavatkozás, de ehhez sem tudtak kedvet csinálni, egyrészt mert egy fém lapocska kontaktlencsét kellene behelyezni kezdésként a szemem világának hatékony megvédése érdekében (kösz, nem!), másrészt mert egyszer volt szerencsém a bőrgyógyásznál egy olyan leányzó mellett állni a pultnál, aki frissiben esett át arclézerezésen, és bár körkörösen jégtömlők igyekeztek hűteni, de még két lépés távolságból is éreztem, hogy lángolt, mint egy kályha. Hát a lézeres kezelést is lehúztam a listáról.

A botulinum toxin, becenevén botox már több, mint egy évtizede barátom, ami abban siet félévente a segítségemre, hogy a környezetemben felbukkanó idegesítő és/vagy értetlen emberek miatt ne tudjak barázdákat ráncolni a morcoskodó homlokomba. Ez a módszer inkább preventív, tehát javasolt már a ráncok kialakulása előtt rácsapni a kis ráncolóizmok kezére, mert amikor már keresztrejtvényezésre is alkalmas függőleges és vízszintes ráncok rajzolják a homlokunkat, akkor szegény kis idegméreg már megadóan felteszi a kezét tehetetlenül. Ámbár abban sincs semmi köszönet, ha véletlenül valamennyit kisimogat belőlük, mert akkor pedig az így keletkezett bőrtöbblettől leesik a homlokunk az orrunk magasságáig.

A velem egyidős barátnőim már szinte mind átférceltették a szemhéjukat, és bevallom, én is eljátszom időnként a gondolattal, különösen mikor egy körültekintőbb készülődést igénylő mulatásra indulok akkurátusabb sminkelésre vetemedve. Ilyenkor szivárványokat megszégyenítő, csodálatos színátmeneteket piktorkodom a csukott szemhéjamra, majd kinyitáskor feldúltan kell tapasztaljam, hogy legalább három árnyalat huss, elveszett. Ilyenkor rendszerint annyira bedühödöm, hogy azonnalra a programpontjaim közé ütemezek egy szemhéjplasztikára való bejelentkezést, ettől azonban úgy megijed a nyavalyás, hogy másnapra felugrik a szemhéjam a szemöldökömre, ezért aztán nagylelkűen megkegyelmezek neki egy időre.

A tűs mezoterápia is a szimpatikus megoldások közé tartozik, hiszen azt az egyszerű törvényszerűséget igyekszik meglovagolni, hogy a sebgyógyulás extra kollagéntermelésre serkenti a bőrt, ezért aztán apró kis tűkben végződő rollerrel szántja keresztbe-kasul az arcunkat, hogy a kis mikrohegek gyógyulása során kollagén-nagyhatalommá váljunk. Ráadásul ilyenkor úgy élem meg, mintha ezer apró kis lyukat ütöttek volna az arcomon, amin keresztül tölcsérrel tölthetem a mennyei mannát belé, azaz pedigrés nevű szérumokban tocsogtatom a hálás arcomat.

Szintén a természetesebb, a bőr megújulási funkcióját noszogató módszer a PRP kezelés (Platelet Rich Plasma), vagy elterjedtebb nevén Drakula terápia, mikor is a fiatalodni vágyó pácienstől vért vesznek, majd a vérből egy speciális eljárással szeparálják a vérlemezkékben dús mennyiséget, amit visszainjektálnak a bőrbe némi centrifugálást követően. Ezt a módszert hatékonyan alkalmazzák ízületi, ortopédiai panaszok, szív-és érrendszeri problémák terén már jó ideje, utána csapott a homlokára a kozmetológia, hogy a módszert bizony ők is hasznosíthatják. Áldásos tevékenységük nyomán a bőr feszesebbé válik, a ráncok kisimulnak, a bőr textúrája, volumene, sőt hidratáltsága is látványosan javul, de egyébként már azzal is beérjük, ha az idő gépezetét megakasztva lassítják kissé.

Aztán a repertoár részét képezik a bőrbe tűvel belőtt szálak is, amik közül akadnak olyanok, amik kis fogakkal kapaszkodnak a szövetbe igyekezve arra rávenni, hogy álljon ellen a szemét kis gravitációnak, míg mások kollagénben tunkolódtak, amit folyamatosan adnak át a bőrünknek. Ezt kipróbáltam, de nem ömlött el a mindent elsöprő szerelem köztünk, mivel azt tapasztaltam, hogy egyre nagyobb lesz tőle az arcom, és nem, nem az ego-túltengés miatt, hanem szélesebb, hogy lassanként már teleobjektív lesz szükséges egy szimpla útlevélkép elkészítéséhez is.

Annál inkább favorizálom azt a lokális tuningot, amivel 10 ponton a bőrt megszúrva kényeztetik egy teljes gyógyszertár vitaminkészletét töltve bele, mindazt, amire az egészséges bőrnek szüksége van: hialuronsav, vitaminok, aminosavak, koenzimek, nukleinsavak, ásványi anyagok és antioxidánsok. Olyan, mintha becsapnánk az időt, hiszen visszatöltjük mindazt, ami az évek során megcsappant az éléstárból.

Természetesen fontos még az otthoni rendszeres arctisztítás és ápolás a lehetőségeinkhez mérten válogatva hozzávaló portékát a polcokról, és néha örvendeztessük meg az arcunkat egy kozmetikus masszírozásával is, ami egy valóságos wellness a bőrnek és a léleknek egyaránt, különösen ha olyan emberben végződnek a masszírozó virgonc kis ujjak, aki még nem egy másfél hónapos gyorstalpalón végezte a kozmetikusi oskolát, hanem érti a csíziót az izmok, a bőr struktúrája és rugalmassága terén.

A végére hagytam a legfontosabbat, amit egyetlen bőrgyógyásznál vagy kozmetikai szalonban sem találhatunk meg: sosem szabad háborúzni a korunkkal, béküljünk meg vele. Egyrészt mert azt figyeltem meg, hogy a születési anyakönyvi kivonatomat fikarcnyit sem érdekli, hogy engem zavarnak-e a benne szereplő számok (egyébként őszintén mondom, hogy nem), másrészt hála az égnek igen sokat nevetgéltünk a szemünk körül kialakult apró ráncocskákért. Harmadrészt pedig a kiegyensúlyozott derűnél, tettre kész vitalitásnál és rögeszmés optimizmusnál csak az fiatalosabb, ha mindezt megspékeljük egy kis pajkos pajzánsággal, ami a hormonszintünket is pedánsan a helyén tartja. Akkor aztán hajrá! Az Alphaville nekünk énekli a Forever Young-ot, legalábbis én így hallom, elvégre a fülem is romlik.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock