Vajon kié lesz a dollármilliárdokat érő fémgumó, mely megmentheti a bolygónkat?

Ezért aztán egy ideje világossá vált, hogy ezek a zöldek eléggé furák ugyan a folytatólagos jajveszékelésükkel, meglehetősen kényelmetlennek tűnő olajtankerhez láncolásukkal, de talán bolygónkra nézve a legnagyobb veszélyt mégis az fogja jelenteni, ha mindenki úgy hiszi, hogy valaki más majd megmenti. A tükörbe nézve mindannyian egy-egy „más”t látunk, hiszen mindenki kezében ott a lehetőség, hogy a magunk csekély eszköztárához képest azért valamivel mégis gátját szabjuk a gyors állagromlásnak és kizsákmányolásnak. Felső vezetői körökben is felkapcsolták végre a lámpást (kivéve mondjuk a narancssárga hajú pojácánál, aki megmondta, hogy nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen tovább haladni), ezért tető alá hozták a nemzetközi környezet-és klímapolitikai együttműködést. Igaz, minden örsi gyűlésre egyenként magángéppel érkeznek a szélrózsa, sőt az egész szélarborétum minden irányából, de legalább már megkezdték a diskurzust, na meg aztán az ember összetettségét éppen az mutatja, ahogy képes egyik kezével sivatagokat zöldbe és virágba borítani, de tavakat szétgányolni.

Egyszerű, köznapi utcai harcosként precízen szétválogatva pakolgatjuk a szemetünket, komposztálunk, szétmálló papír szívószállal hörpöljük a párás falú poharakba rejtett nedűt, hangtalansággal suhanó autók minimalizálják a káros anyag kibocsátást, fennen hangoztatjuk a fenntarthatóság fontosságát, még ha nem is pontosan értjük, hogy mit is jelent mindez a mindennapokban. Akad azonban olyan, aki eggyel nagyobb tétet helyezett a környezetvédelem rulettasztalára. Gerard Barron, a The Metals Company vezérigazgatója zilált frizurát, a borostán kissé túlmutató sármos szakállat és bomberdzsekit visel, zsebében egy szappan nagyságú fémgumóval. Ez utóbbi nem pusztán azért érdekes, mert figyelemfelkeltésből beindíthatja a fémdetektorokat, hanem mert a Csendes-óceán bő 3 kilométeres mélyéről bányásszák, tömegében dollármilliárdokat ér, megmentheti a világot és összefeszülnek érte a nagyhatalmak. Cégének a Csendes-óceán Hawaii és Mexikó közötti törészónáján 200 ezer négyzetkilométernyi területen van engedélye kitermelésre kutatási célból, amit természetesen óriási lobbi és papírmunka választ el a bányászati engedélytől, de ha sikerülne minden fafejűt meggyőzni, nota bene összefogni, akkor hatalmas áttörést érhetnénk el az elektromos átállásra készülő századunkban. Tudom, mind azt reméltük, hogy sohasohasoha többé nem kell a periódusos rendszerrel bíbelődnünk, de azért azt most mégis elmondom, hogy ezek a polimetallikus gumók nikkelt, mangánt, kobaltot és rezet tartalmaznak, ráadásul tökéletes kombinációban és arányban egy elektromos járgány akkumulátorának elkészítéséhez.

Már a XIX. század végén is folytak a térségben expedíciók a nemzet új aranya után kutatva, melynek során felfedezték az óceán mélyén lapuló fémcsomó-erdőt, a 60-as, 70-es években pedig már komoly kutatások latolgatták a bányászatukra és hasznosításukra vonatkozó lehetőségeket. A suttogó propaganda eredményeként a térségben felbukkant a Shell és a fegyvergyártó Lockhead csapata is, de a hatalmas ásványkincs lelőhely jórészt még mindig érintetlenül heverészik az óceán mélyén magányában. Ennek oka, hogy nem hogy a kitermelés, de már a kutatás költségei is szemmel jól láthatóak akár a Holdról is, ráadásul az eredetileg környezetvédelmi céllal indult törekvést is megtámadták a zöldek arra hivatkozva, hogy a kitermelés üledékfelhőket juttat a vízbe, ami elpusztíthat mindent, ami a tengerfenéken él. Nagy nehezen bebizonyították nekik, hogy nagyjából semmi nem éldegél arrafelé a mélyben, de a közvéleményt még így sem volt könnyű meggyőzni.

A nagy áttörést sem a Föld megóvása, a környezettudatosság és a jövőnk megmentése, mint szent cél hozta. Dehogy! Hanem amikor az Egyesült Államok megneszelte, hogy a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság eddig kiadott 30 kutatási engedélyéből a legtöbbet kínai vállalatok kaparintották meg, a sorban szorosan utánuk loholó nemzet pedig az oroszok. Na ez már sok volt az amerikai törvényhozásnak és eléggé beszédes módon a védelmi tárcára bízta a helyzet feltérképezését. A nemzetbiztonsági kártya előhúzása azért is volt többszörösen nyerő lapjárás, mert a tengerfenéken türelemmel várakozó ásványi anyagok nem csupán az elektromos akkumulátorok számára fontosak, hanem az amerikai hadiiparnak, vadászgépek és hadihajók építéséhez is hasznos nyersanyagként szolgálhatnak. A Pentagonban jelenleg készülő jelentés azért is bír kiemelkedő fontossággal, mert irányt mutathat a piacnak. Elvégre, ha az amerikai politika legfelsőbb játszótere zöld utat ad a bányászatnak, akkor az a befektetők itt a piros-hol a pirosában is meghozhatja a játékszenvedélyt. Ez pedig élre penderítheti főhősünket, Baront is, akinek az óceán mélyén rejlő területének értékét 8,1 milliárd dollárra taksálja a helyi ingatlaniroda. Ráadásul ő már szépen bekészült egy 200 fő befogadására alkalmas, a keresztségben Hidden Gem nevet kapó mélytengeri fúróhajóval. A 228 méter hosszú, 42 méter széles, tehát jókora bárkára egy távolról irányítható merülő robotot is terveztek, hogy összegyűjtse a messiás gumókat a légsugarakkal meglazított tengerfenékről. A piac ugrásra készen áll. Svájci és japán cégek kötötték le már előre a reménybeli kibányászott készleteket, hogy lítium-ion akkumulátorok katódjainak gyártásához használják, a szilícium-mangán ötvözetet pedig az acélgyártás szolgálatába állítsák.

Amíg megy a szkander és igyekeznek rájönni, hogy a bolygó megmentése közben mégis ki járjon nem mellékesen a legjobban, én azon lamentálok csendesen az örökös kételkedésre és kellemetlenkedésre szakosodott személyiségemmel, hogy bár a környezetvédők azt állítják, hogy a bolygó valamiféle csodálatos, önfenntartó egység, amit sajnos a szitokszónak is beillő technika tönkretett. A pisztolyt, az autót és a sugárhajtóművet szinte a sátán eszközeinek tekintik, de a szúnyog még mindig több embert ölt meg, mint mindhárom együttvéve. Na mindegy, csak mondom.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock