1883. november 18-án az Egyesült Államok és Kanada vasúttársaságai mindkét országban átalakították az időt, ami a világ időzónáinak úttörő koncepciójához vezetett.
Ezt a dátumot megelőzően, évezredeken keresztül a világ számos részén az emberek a Nap állása alapján mérték az időt, és a déli órákat (vagy „déli 12 órát”) az alapján határozták meg, hogy a Nap mikor állt a legmagasabb ponton az adott falu vagy város felett az égen.
A mechanikus órák a középkorban kezdték felváltani a napórákat. A városok a Nap állásának mérése alapján állították be az órákat, melynek eredményeként minden város kissé eltérő idő szerint működött. Ez a módszer egészen az 1800-as évekig tartott, amikor Észak-Amerikában legalább 144 különböző időzóna létezett.
Mivel a történelem során sokan nem utaztak különösebben nagy távolságokra otthonuktól, az időmérésnek ez a kezdetleges formája nem okozott különösebb problémát – egészen a vasút megjelenéséig.
Jon Goldman, a marylandi Baltimore-ban található B&O Vasúti Múzeum vezető kurátora szerint az 1800-as évek közepén, amikor a vonatok egyre népszerűbbé váltak az Egyesült Államokban és Kanadában, és a vasutak egyre több utast és árut kezdtek szállítani a kontinensen, az összehangoltabb időmérési rendszer létrehozásának szükségessége nem csupán hatékonysági, hanem nemzetbiztonsági kérdés is volt.
„A különböző helyi időzónák létezése komoly problémákat okozott a vasút számára. A legjobb esetben az emberek lekéshették a vonatukat; a legrosszabb esetben a vonatok nagyobb valószínűséggel ütköztek össze, ha egy vágányt használtak.”
Fotó: Richard Baker / In Pictures via Getty Images
Ebben az időben az Egyesült Királyság – amely 1825-ben feltalálta a modern vasutat – már megtapasztalt egy nagyon hasonló problémát. Ahogy a vasút kezdte jobban összekötni a városokat és településeket egymással, nyilvánvalóvá vált, hogy az állomások nem tudják a helyi időzónák alapján listázni az egyes vonatok érkezési és indulási időpontjainak tucatjait.
1847-re az összes brit vasúttársaság egyetlen egységes „vasúti időszámítást” fogadott el az egész hálózatában. A ma Greenwich Mean Time néven ismert új időmérési módszert 1880-ban fogadták el országszerte, így az Egyesült Királyság lett az első ország, amely egységesítette az időt.
A greenwichi középidő gyakorlatilag az az „átlagos” idő, amikor a Nap a Greenwichi Királyi Csillagvizsgálóban áthalad a főmeridiánon. Az utazók ma is meglátogathatják az úgynevezett „időközpontot” a londoni csillagvizsgálóban, és átkelhetnek a képzeletbeli főmeridián vonalán, ahol a keleti és a nyugati félteke találkozik.
Az idő egységesítése Nagy-Britanniában javította a hatékonyságot, csökkentette a vasúti balesetek számát, és segítette az utasokat a csatlakozásban. Ennek eredményeképpen nem kellett sokáig várni arra, hogy ez az ötlet elterjedjen Észak-Amerikában is. Az Egyesült Királysággal ellentétben azonban, ahol csak egy országon belül kellett egységesíteni az időt, az Egyesült Államoknak és Kanadának megoldást kellett találnia az idő egységesítésére az egész kontinensen.
1879-ben egy Sir Sanford Fleming nevű kanadai vasúti mérnök forradalmi ötlettel állt elő, miután lemaradt egy vonatjáratról: az időzónák létrehozásával.
1883. november 18-án az amerikai és a kanadai vasúti ipar elfogadta Fleming ötletét, de az észak-amerikai kontinens mérete miatt négy nagy időzónát létrehozása mellett döntöttek végül, melyek mindegyike a mai napig viszonylag változatlan.
„Az új, egységesített időzónarendszerrel sokkal kisebb volt a vasúti balesetek valószínűsége”
– mutatott rá Goldman.
Egy évvel később Fleming részt vett a Nemzetközi Főmeridián-konferencia összehívásában Washingtonban, ahol a greenwichi hosszúsági kört választották a hosszúság közös nullpontjának és az időszámítás szabványának az egész világon.
(BBC)
Nyitókép: Shutetrstock
