A 19. század végén és a 20. század elején a nagyvárosokban egyre súlyosabb problémát jelentett a forgalom irányítása. Az utcákon egyszerre volt jelen lóvontatású kocsi, villamos, kerékpár és az első autók, miközben a gyalogosok is minden irányból közlekedtek. Kezdetben a kereszteződéseket rendőrök irányították, ami nemcsak fárasztó és bonyolult feladat volt, hanem sokszor balesetveszélyes is. Ebből nőtt ki az igény egy automatikus, mindenki által érthető jelzőrendszerre.

Az első kísérletek még egyszerűek voltak: Londonban már az 1860-as évek végén megjelent egy vasúti ihletésű jelzőlámpa, majd az Egyesült Államokban a 20. század elején megjelentek az első elektromos, de még kézi vezérlésű rendszerek. Ezek még nem voltak teljesen automatikusak, és sokszor csak két színt használtak, leginkább a pirosat és a zöldet. 

A mai értelemben vett háromszínű rendszer csak az 1920-as években kezdett kialakulni, amikor Garrett Morgan és más feltalálók felismerték, hogy szükség van egy átmeneti jelzésre is, amely figyelmeztet a váltásra. Ez lett a sárga fény, amely kulcsfontosságúvá vált a balesetek csökkentésében. Az Egyesült Államokban végül az 1930-as években egységesítették a rendszert, és innen terjedt el világszerte.

A színek kiválasztása mögött egyszerre áll gyakorlati és pszichológiai megfontolás. A piros például univerzálisan a veszély és a tiltás színe, amit az emberi agy gyorsan és erőteljesen reagál le. A hosszú hullámhossz miatt távolról is jól látható, ezért ideális arra, hogy azonnali megállásra kényszerítse a sofőröket. Nem véletlen, hogy a közlekedési rendszerekben szinte mindenhol a piros jelenti a legszigorúbb figyelmeztetést.

A sárga a rendszer „köztes zónája”. Bevezetése előtt a sofőröknek egyik pillanatról a másikra kellett dönteniük, hogy áthaladnak-e a kereszteződésen vagy megállnak, ami sok veszélyes helyzetet eredményezett. A sárga fény ezt a problémát oldotta meg: egyértelmű jelzést ad arra, hogy a váltás közel van, és ideje lassítani vagy felkészülni a megállásra. Ez a szín tehát nemcsak figyelmeztet, hanem időt is ad a biztonságos reakcióra.

A zöld a „szabad út” jelzése lett, részben hagyományból, részben azért, mert az emberi szem jól érzékeli, és nyugtató hatással is bír. A vasúti jelzéseknél már korábban is használták ezt a színt a haladás jelölésére, így természetes módon került át a közúti közlekedésbe is. A zöld így nemcsak azt jelenti, hogy lehet menni, hanem egyfajta biztonságérzetet is közvetít.

Mindezek együtt egy olyan rendszert hoztak létre, amely meglepően egyszerű, mégis rendkívül hatékony. A három szín univerzális nyelvvé vált, amelyet a világ minden pontján ugyanúgy értelmezünk, függetlenül kultúrától vagy nyelvtől. Ez teszi a közlekedési lámpát az egyik legsikeresebb közlekedésbiztonsági találmánnyá, amely nap mint nap láthatatlanul segít millióknak biztonságban eljutni a céljukhoz.

(Mental Floss)