A Cedars-Sinai Health Sciences University kutatói kimutatták, hogy amikor elképzelünk valamit, az agyunk ugyanazokat az idegsejteket aktiválja, mint amikor ténylegesen látjuk azt. Más szóval: a képzelet nem „kitalál”, hanem újrahasznosít. 

A kutatás középpontjában a fusiform gyrus állt, amely a vizuális feldolgozás egyik fontos központja – különösen az arcok és tárgyak felismerésében játszik szerepet.

A vizsgálat során epilepsziás betegek agyi aktivitását mérték, akiknél ideiglenesen elektródákat helyeztek be diagnosztikai célból. A résztvevők először képeket néztek, majd később megpróbálták felidézni őket.

Az eredmény meglepő volt: az idegsejtek jelentős része ugyanabban a mintázatban „tüzelt”, azaz az agy ugyanazt a „kódot” használta a látásra és a képzeletre.

Felmerül a kérdés: ha ugyanazok a sejtek aktiválódnak, miért nem keverjük össze a képzeletet a valósággal?

A válasz az intenzitásban rejlik. Képzelet során csak az idegsejtek egy része (kb. 40%) aktiválódik, míg valódi látásnál szinte az összes. Ez a különbség segít az agynak megkülönböztetni a belső és külső világot. Amikor ez a „hangerőszabályzás” felborul, olyan állapotok jelenhetnek meg, mint például a skizofrénia.

A kutatók mesterséges intelligenciát (AI) is bevetettek, és a neurális aktivitás alapján képesek voltak megjósolni, hogy a résztvevők mit képzelnek el. Sőt, generatív AI segítségével új képeket hoztak létre, majd ellenőrizték, hogy az agy reakciói megfelelnek-e az előrejelzéseknek – melyek valóban megfeleltek.

Ez azt jelenti, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy „értelmezni” tudjuk az agy vizuális nyelvét.

A felfedezés különösen fontos lehet olyan állapotok esetében, mint a poszttraumás stressz szindróma (PTSD – Post-Traumatic Stress Disorder)vagy a kényszerbetegség, ahol a túl élénk, kontrollálhatatlan mentális képek komoly szenvedést okozhatnak. Ha megértjük, hogyan „kapcsol be” az agyban ez a vizuális újrajátszás, a jövőben akár szabályozni is lehetne – például csökkenteni a traumatikus emlékek intenzitását.

A kutatás azt is megerősítette, hogy az emberek és más főemlősök hasonló neurális „kódot” használnak a tárgyak felismerésére – ez lehet a képzelet biológiai alapja.

Ez azt is megmagyarázhatja, miért különbözünk abban, mennyire élénk a fantáziánk. Egyeseknél – például az úgynevezett hiperfantáziával élőknél – ez a rendszer sokkal erősebben működik.

Bár a kutatás áttörést jelent, még nem tudni pontosan, mi indítja el az emlékek „újrajátszását”, és hogyan választja ki az agy a megfelelő idegsejteket. Egy dolog azonban biztos: a képzelet nem misztikus jelenség, hanem egy nagyon is valós, mérhető és – talán a jövőben – befolyásolható agyi folyamat.

(Neuroscience News)