Ha egy időgép 50 ezer évvel visszarepítene bennünket, vajon mit hallanánk az emberektől? Ismerős beszédet, furcsa morgásokat, vagy valamit a kettő között?

Erre a kérdésre azért különösen nehéz válaszolni, mert míg őseink csontjai évmilliókon keresztül fennmaradhatnak, a hangjuk természetesen nem. A paleoantropológusok ezért fosszíliákból, koponyákból, az agy lenyomataiból, valamint a beszédhez szükséges anatómiai struktúrákból próbálják összerakni, hogyan fejlődhetett ki az emberi kommunikáció.

Amélie Vialet, a párizsi Nemzeti Természettudományi Múzeum paleoantropológusa kutatótársaival és a Radio France közreműködésével még ennél is tovább ment: a rendelkezésre álló tudományos eredmények segítségével megpróbálták rekonstruálni, hogyan hangozhattak távoli őseink. A rekonstrukciót ezen a linken meg is hallgathatjuk.

Az eredményekből pedig az is kirajzolódik, hogy a beszédhez vezető út jóval hosszabb lehetett, mint korábban gondoltuk.

A nyelv kialakulásáról két fontos elképzelés létezik. Az egyik szerint viszonylag hirtelen jelent meg, amikor őseink képessé váltak az absztrakt és szimbolikus gondolkodásra.

Sokáig úgy vélték, hogy ez körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt történhetett Európában. Az ennél sokkal régebbi művészeti emlékek és megmunkált eszközök felfedezése azonban megkérdőjelezte ezt az elképzelést.

A másik elmélet szerint nem volt egyetlen nagy „nyelvi ugrás”: a beszéd képessége évmilliókon keresztül, fokozatosan alakult ki. A hangképző szervek, az agy és a gerincvelő változásai is arra utalhatnak, hogy kommunikációnk egy hosszú evolúciós folyamat eredménye.

Az egyik legizgalmasabb nyomot ráadásul a kőeszközök jelentik. Körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt jelentek meg azok a szakócák, amelyek elkészítéséhez már előre el kellett képzelni a kívánt formát.

Ez azért fontos, mert a képzelet és az absztrakció a nyelvhez is nélkülözhetetlen. Ha például azt mondjuk, „fa”, maga a szó semmilyen fizikai módon nem hasonlít egy fára. Csak azért értjük, mert közösen megtanultuk, mit jelöl.

A híres Lucy, az Australopithecus afarensis egyik példánya körülbelül 3,2 millió évvel ezelőtt élt Kelet-Afrikában. Mindössze nagyjából egy méter magas lehetett, agya pedig jóval kisebb volt a mai emberénél.

A kutatók szerint kommunikációja valószínűleg elsősorban érzelmekhez kötődött, és gesztusok kísérhették. Hangadása akár a csimpánzokéra is hasonlíthatott.

A magasabban elhelyezkedő gége miatt valószínűleg csak korlátozott számú, egymástól jól elkülöníthető hangot tudott képezni. Összetett mondatszerkezetről pedig aligha beszélhetünk.

Hogy miről „beszélgetett” társaival, azt természetesen nem tudhatjuk. Elképzelhető azonban, hogy veszélyre figyelmeztették egymást, vagy éppen valamilyen új eszköz használatára reagáltak hangokkal és gesztusokkal.

Jelentős változás következhetett be a Homo erectus megjelenésével.

Az egyik legismertebb lelet, a Turkana Boy körülbelül 1,6 millió évvel ezelőtt élt a mai Kenya területén. Testfelépítése már jóval közelebb állt a miénkhez: hosszú lábai és rövidebb karjai voltak, és teljesen felegyenesedve járt.

Steven Mithen, a Readingi Egyetem régészprofesszora szerint a felegyenesedett testtartás nagyobb kontrollt biztosíthatott a felsőtest izmai és a légzés felett, ez pedig változatosabb hangok képzését is lehetővé tehette.

A Homo erectus tehát már jóval többre lehetett képes egyszerű kiáltásoknál.

Mithen szerint akár olyan szavakat is használhatott, amelyek hangzásukkal valamilyen módon utánozták az általuk jelölt tárgyat vagy cselekvést – hasonlóan a mai hangutánzó szavakhoz. A kutató úgy véli, ha a nyelvet olyan szavak használataként határozzuk meg, amelyek jelentésében egy közösség tagjai megegyeznek, annak kezdete akár 1,6 millió évvel ezelőttre is visszanyúlhat.

A kommunikáció pedig hatalmas evolúciós előnyt jelenthetett: megkönnyíthette a közös vadászatot, a felfedezést, a ragadozók elleni védekezést és az új képességek átadását.

Ha körülbelül 50 ezer évet ugranánk előre az időben, már egészen más hangok fogadhatnának.

A neandervölgyiek eszközöket készítettek, vadásztak, feldolgozták az állatok bőrét, és halottaikat is eltemették. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy intelligens, összetett kommunikációra képes emberek voltak.

De vajon hogyan hangzottak?

Mithen szerint beszédük egyik legfeltűnőbb tulajdonsága az erős orrhangzós jelleg lehetett. A „t”, „p” és „b” típusú hangjaik hangosabban szólhattak, megszólalásaik pedig hosszabbak lehettek a mai emberénél. Ennek hátterében többek között nagyobb orrüregük és tüdőkapacitásuk állhatott.

Vialet szerint ugyanakkor a neandervölgyiek már rendelkeztek a beszédhez szükséges anatómiai adottságokkal. Akár ugyanazokat a hangokat is képesek lehettek kiejteni, mint mi, és valószínűleg mondatszerkezetet, valamint jelentéssel bíró szavakat is használtak.

Vagyis elképzelhető, hogy egy neandervölgyi beszélgetés sokkal kevésbé tűnne idegennek, mint elsőre gondolnánk.

A mintegy 30 ezer éves Cro-Magnon 1 már anatómiailag modern Homo sapiens volt. Hangképző rendszere, agyi struktúrája és gerincvelője lényegében megegyezett a miénkkel.

Ezek az emberek már a hangok széles skáláját használhatták, és az absztrakt gondolatok feldolgozására és továbbadására is képesek voltak. Ebből az időszakból bőségesen maradtak fenn szimbolikus művészeti alkotások, fejlett eszközök és a távolsági kereskedelem nyomai is.

Érdekes módon azonban őseink hangjának apró maradványai talán még ma is ott rejtőznek a nyelveinkben.

Mithen példaként az anya megnevezését hozza fel: számos mai nyelvben valamilyen „m” hangot tartalmazó szó – például mama, mum vagy mom – jelöli. Az egyik elképzelés szerint ez a hang a csecsemők szopó mozdulataihoz kapcsolódhat. A kutató szerint még az is elképzelhető, hogy a neandervölgyiek hasonló hangzású szóval szólították az anyjukat.

Ma több mint hétezer nyelvet beszélnek a világon, miközben ezek csaknem fele veszélyeztetett. Egy dolog azonban az elmúlt évmilliók alapján biztosnak tűnik: a nyelv soha nem áll meg, hanem velünk együtt folyamatosan változik.

(BBC)