Tokiótól mintegy 200 mérföldre délre fekszik Aogashima, egy vulkanikus sziget, amelynek területén egy apró falu található. A sziget kétségtelenül lenyűgöző látványt nyújt: déli részét egy hatalmas, meredek falakkal övezett vulkáni katlan uralja, amelynek közepén egy (később kialakult) kisebb kúp emelkedik. Az aktív vulkán közelsége azonban komoly veszélyeket rejt. 1785. május 18-án a vulkán kitört, füstöt és hamut lövellt az égbe. A szigeten akkor 327-en éltek, és eleinte abban bíztak, hogy a helyzet nem súlyosbodik. Június elejére azonban világossá vált, hogy menekülniük kell. Addigra már túl késő volt: a lakók mintegy fele életét vesztette. A tragédia mégsem puszította el végleg a települést.

Évtizedekkel később néhány túlélő visszatért, és a sziget azóta is lakott. Bár a kitörés veszélye ma is fennáll, az itt élők szerint a különleges természeti környezet kárpótol a kockázatokért. Az egyik lakos, Maszanobu Josida a Smithsonian magazinnak arról beszélt, hogy a szárazföldi nagyvárosok zsúfoltsága nyomasztja, Aogashimán azonban olyan nyugalmat és természetközeli élményt talál, amit máshol nem tapasztalt. A szigetet ma már a Japán Meteorológiai Ügynökség folyamatosan figyeli, így egy esetleges újabb kitörésről időben értesülhetnek az ott élők.

A Koreai-szorosban fekvő Jeju-szigetet gyakran emlegetik Dél-Korea „Hawaiijaként”, de a sziget múltja korántsem volt mindig idilli. Miután Korea felszabadult a japán megszállás alól, az 1940-es évek végén Jeju-szigeten politikai feszültségek robbantak ki. Sokan attól tartottak, hogy egy dél-koreai elnök megválasztása tovább mélyíti a már meglévő politikai ellentéteket. Sztrájkok, tüntetések és erőszak követték egymást, a dél-koreai kormány válasza pedig brutális volt. Becslések szerint körülbelül 30 ezer ember (a sziget lakosságának mintegy 10 százaléka) vesztette életét a kormányerők fellépése következtében. Az eseményekről hosszú ideig hallgattak, és csak öt évtizeddel később ismerték el hivatalosan a felkelést, és további húsz évre volt szükség, mire a túlélők kártérítést kaptak.

Első ránézésre az Ördög-sziget pálmafákkal borított, trópusi paradicsomnak tűnik, ám a romos épületek és a baljós név mind a sziget sötét múltjára utal. A térséget III. Napóleon császár büntetőteleppé alakította, így több ezer rabot szállítottak ide. Az embertelen körülmények, az őrök kegyetlensége és a trópusi betegségek miatt a halál mindennapos volt a rabok között. 1895-ben Alfred Dreyfus francia tisztet tévesen hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítélték a szigeten, ám 1906-ban felmentették. Az ügye óriási nyilvánosságot kapott, és ennek köszönhetően a sziget brutális körülményei is ismertté váltak.

Ugyanez a figyelem segítette Eddie Guerin bankrablót is: miután egy kivájt fatörzsben megszökött a szigetről és az Egyesült Királyságba menekült, a kiadatási kérelme meghiúsult. Guerin saját bevallása szerint bármit is tett, az nem volt elég súlyos ahhoz, hogy ezen a mérgező, pokoli helyen kelljen vesztegelnie. A francia kormány végül 1953-ban, száz évvel a kolónia megnyitása után bezárta a börtönt. Ma a látogatók bejárhatják az elhagyatott cellákat, amelyek a sziget sötét múltjára emlékeztetnek.

Mexikó délnyugati partjaitól kétezer kilométerre található az apró Clipperton-sziget. A mindössze két négyzetmérföldes földdarabot homokgyűrű övezi, néhány kókuszpálma-liget tarkítja, és számos állatfaj él rajta. A 19. században guanó (madaraknak nagy tömegben felhalmozódott ürülékéből keletkező szerves trágya) kitermelésére használták, de komolyabb gyarmatosítási kísérletre csak a 20. század elején került sor. 1910-re mintegy száz férfi, nő és gyermek élt és dolgozott a szigeten, akik a rendszeres szárazföldi ellátmányra voltak utalva.

Amikor azonban a mexikói forradalom egyre intenzívebbé vált, az ellátás megszűnt, és a szigetlakók magukra maradtak. Néhány éven belül a telepesek többsége skorbutban vagy alultápláltság következtében meghalt. Az utolsó túlélő férfi, a világítótorony-őr Victoriano Álvarez, saját magát Clipperton királyának kiáltotta ki, és zsarnokként uralkodott: verte, megerőszakolta és meggyilkolta az itt élő nőket. 1917 júliusában azonban Tirza Randon megölte Álvarezt, és röviddel ezután egy amerikai haditengerészeti hajó kimentette a túlélőket. Mindössze három nő és nyolc gyermek hagyta el élve a szigetet, amely azóta lakatlan.

A 18. század végén bubópestis söpört végig egész Velence területén. A fertőzés megfékezése érdekében a Velencei-lagúnában fekvő, erdős Poveglia szigetét karanténzónává alakították. Becslések szerint mintegy 160 ezer ember halt meg itt, sokukat tömegsírokba temették. 1922-ben a szigeten pszichiátriai kórház nyílt. Bár a körülmények valószínűleg zordak voltak, az a hátborzongató történet, miszerint egy kegyetlen orvos a harangtoronyból vetette le magát csupán legenda. A sziget 1968 óta elhagyatott, jelenleg azonban olyan park kialakításán dolgoznak, amely kizárólag a velenceiek számára lesz látogatható. A projekt egyik támogatója szerint a sziget emlékei fájdalommal telítettek, de céljuk, hogy örömteli hellyé alakítsák.

Skócia Gruinard-szigete nem trópusi paradicsom, de saját, nyers szépsége így is lenyűgöző. A térséget ennek ellenére azonban közel fél évszázadon át azonban szándékosan szennyezték. A második világháború idején a brit kormány elindította a vegetáriánus hadműveletet, amelynek célja az volt, hogy lépfenét vessenek be fegyverként Németország ellen. A terv szerint antrax spórákkal fertőzött lenmagtorta-darabokat szórtak volna szét a német legelőkön, hogy megmérgezzék az állatállományt és az élelmiszer-ellátást.

1942-ben a hadsereg a Gruinard-szigeten tesztelte a tervet, amely hatékonynak bizonyult: számos juh pusztult el. A hadműveletet végül elvetették, amikor a háború menete a szövetségesek javára fordult. A sziget talaja azonban lépfenével fertőzött maradt, ezért az egész területet karantén alá helyezték. Csak 1990-ben, környezetvédő csoportok nyomására végrehajtott fertőtlenítési munkálatok után nyilvánították biztonságosnak a szigetet, amely ma is lakatlan.

(Mental Floss)