Ismeretes a kétoldali és kezelhetetlen Forma-1 rajongásom, ami most éhkoppon marad hónapokra, mivel az idei szezont vasárnap Abu Dhabiban integettük el, mégis mivel mással, mint kockás zászlóval.
Ugyan a világbajnoki cím sorsa addigra eldőlt és Verstappen immár boldog kétszeresként érkezett meg az Emirátus fővárosába, ám mögötte még akadtak kiadó helyezések, és sejthető volt, hogy az ő versenyfixált és alaposan győzelemorientált énje sem fog vállat rántani a hétvége eredményére.
A pálya helyszíne, a Yas Marina, amit a Forma-1 aktuális házi tervezője, a megboldogult ifjúkorában túraautóversenyző Tilke tervezett és bár nem a szezon legizgalmasabb pályája, de a pazar látvány mindenképp kárpótol minket a körömrágós, pulzusemelkedéses izgalmak hiányáért.
A pályán végigterelgetve a tekintetünket nyilvánvalóan látszik, hogy tervezésekor egyetlen instrukció biztosan nem hangzott el, nevezetesen az, hogy: „Spóroljunk!” A legpatinásabb, legjobb pályákról összeollózott ötletek tárháza megfűszerezve újabb húzásokkal. Mesterséges csatornákat építve beengedték a vizet a pályát körülölelő terület egy részére, hogy akinek úri kedve azt diktálja, az a yacht-ja tatjáról szemlélhesse, hogy miként száguld a cirkusz, épp ahogyan Monacóból ellesték. Persze 120 lábas ladik alatt mindenkit kinéznek.
A pálya másik része szédülősre kanyarogja magát, mintha Spában lennénk, a boxutca kivezető szakasza pedig azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a pálya alatt halad el. És itt még nem állnak ám meg, hiszen időpontválasztás terén is próbáltak blikkfangosat alkotni: sajnos Szingapúr már kifundálta az éjszakai futam ötletét, ahol potom 1500 lámpa és bagatel 24 generátor biztosítja környezetkímélően, hogy tovább lássunk az orrunknál, így ennél jobbat kellett kitaláljanak, ezért kiokoskodták a naplementés futam ötletét. Csodálatos narancsos aranyra festi az egész környéket a lengedező pálmasorok közé ereszkedő napkorong, miközben felettünk az emírség légiereje mutat be egy olyan szemkápráztató, centiméterrel, szögmérővel megtervezett kötelékben repülő légiparádét, az ország zászlójának színeit festve csíkokban az égre, hogy még a sokat próbált érdekteleneknek is leesik az álla.
Apropó a lobogó! A fekete sáv a folyékony aranyat, az olajat szimbolizálja, én pedig az egész hétvége során, mint konklúzió azt tudtam leszűrni magamban, hogy annak idején Árpádék még ügethettek volna pindurt tovább a nyereg alatt puhított hússal, míg csak olajban gazdagabb területre nem érkeznek. Csekélykét megkönnyíti az ember életét, ha mondjuk arratájt pottyantja el a gólya, hiszen aki ott sír fel állampolgárként, azt az állam úgy tekinti, mint egy roppant gazdag család sarját. Alanyi jogon jár neki havi 3000 dollárnyi dirham, mint apanázs, ingyenes az oktatás és a betegellátás, emellett a telefon- és vízszámlára sincs gond. 23 évesen pedig mindenki földet, azzal együtt házat kap. Egyszóval, ha valaki ott látja meg a roppant forró napvilágot, akkor az élete nem kimondottan merő tachycardia és extraszisztolé a mindennapok feletti stressztől. Na mindegy, csak mondom…
Ezt a mérhetetlen gazdagságot igyekeztek megvillantani a pálya építésekor és a futam körüli extra hajcihő terén. A pálya fölé tervezett, azon átnyúló szálloda gigantikus, amőba-szerű üveggömbje az utolsó kör leintésekor konkrétan kockás zászlónak képzeli magát és villogó fekete-fehér elemektől szikrázik. Egyszóval rázzák a rongyot bőszen, és van is mivel. Ha a parkoló autóit lefoglalnánk és újra értékesítenénk, akkor a magyar államadósság seperc alatt foszlana semmivé, pedig akik igazán számítanak, azok helikopterrel érkeznek. Már kora délelőttől kötelékben szálltak le a magángépek a repülőtéren, hogy átszálljanak a gépesített szitakötőkre, és azzal érkezzenek a pályára. A város bármely szállodájában elköltött reggeli is olyan, mintha közben az ember valamely külföldi sztárok magánéletében vájkáló pletykalap oldalain találná magát, és szaporán igyekszünk működésre bírni a rozsdásodó agytekervényeinket, hogy a lefagyott hardware adja ki az információt végre arról, hogy a mellettünk álmos fejjel kávéért intő ismerős arc pontosan melyik csatorna riportere, melyik csapat versenymérnöke és kinek a barátnője. Ilyenkor a beépített arcfelismerő chipnek nagy hiányát érzem, vagy legalább Az ördög Pradát visel-ből állhatna mellettem az asszisztens leányzó, hogy súgjon.
Aztán persze a pályához közelebb érkezve már mindenki valaki, hiszen a szezon utolsó futamának kisebb a sportteljesítmény értéke, mint inkább a party-státusza. Aki kicsit is fontos, az megmutatja itt magát, tehát sportolókból, színészekből, zenészekből Dunát lehetne rekeszteni, vagy legalábbis Perzsa-öblöt. Érdemes nem csupán a versenyautók idővel folytatott hajszás küzdelmének idejére a pálya környékén lebzselni, hiszen nagyvonalúan gondoskodtak a köztes idők hasznos eltöltéséről is. Kipróbálhatjuk, hogy milyen sebesen tudunk kereket cserélni (elmondom: nagyon lassan), felmérhetjük a fizikai kondíciónkat súlyra, izomzatra, reflexekre és teherbírásra vonatkozóan, de ezt csak akkor tegyük, ha vittünk magunkkal pszichológust is, aki aztán hosszan duruzsolja a fülünkbe mantraszerűen, mint egy autista papagáj, hogy #semmibajsemmibajsemmibaj. Szimulátorral végig mehetünk bármelyik pályán, de leszállhatunk egy benga nagy A380-as airbusszal is, ha nem drága nekünk az 545 fős fiktív utas élete. Kipróbálhatjuk, hogy mit jelent az a 4-5 G-s terhelés, amit a kanyarban és/vagy fékezéskor a pilóták játszi könnyedséggel viselnek, mi pedig irigykedünk, mert mi azt az egyetlen G-t sem mindig találjuk magunkon, nekik pedig egy-egy futam során adódik belőle temérdek. Ha pedig valamely kósza hóbortból kifolyólag itt jutna eszünkbe fodrászhoz, borbélyhoz, körmöshöz vagy masszázsra menni a látottaktól megfáradva, akkor ezt mind megtehetjük, majd megtekinthetjük a régi arab életet bemutató folklórműsort, zenével, tánccal, mennyei datolyahalmokkal úgy, hogy közben mindkét kezünkre jut egy-egy sólyom, ami a helyiek kedvence, gyakorlatilag kutya helyett tartott háziállata. Igen, sétálni is viszik, nehogy elunja magát a nappaliban. Van külön sólyomkórházuk is, aminek a látványába és felszereltségébe simán belesárgulna az irigységtől a János kórház.
Mindössze a futam idejére csendesedik kissé a pálya körüli nyüzsgés, hogy átadja a helyet az autók lúdbőröztető decibelszámainak. Semmivel össze nem hasonlítható az a pattanásig feszült idegállapot, amivel minden szem a kialvó piros lámpákra mered, hogy elindulhasson a reflexek és a merészség derby-je. A tavalyi év utolsó futamán megugrott minden néző őszhajszálszáma és öngyilkos lett egy csomó jobb sorsa érdemes neuronsejtünk. Ahhoz képest ezt a mostani ásítozósabbra sikerült: Verstappen behúzta a kötelező rajt-cél győzelmet, néhányuknak meggyűlt a baja a gumiabroncsokkal és a világbajnoki tabella második helyének kérdése is az utolsó körökig kérdéses maradt, míg aztán a cuki kis Charles Leclerc bitorolta el a mexikói Perez elől. Valószínűleg Alonso sem érzi elhamarkodottnak a döntést, amiért rácsapja a megbízhatatlannak titulált Alpine csapatra az ajtót, hiszen a kocsi ma is megállt alatta, Hamilton pedig ki tudja, hogy meddig nem mozdulhat ki a szégyenlőssarokból, hiszen a friss csapattárs, tejfelesszájú Russel csúful rávert a pontversenyben. Egy-két átigazolással kapcsolatosan még várat magára a bejelentés, Vettel és a négy világbajnoki címe azonban bizonyosan visszavonul. A könnyes tekintetek, a búcsúzkodós pólók, a speciális sisakfestés és a millió anekdota a megmondhatója, hogy milyen színes, ikonikus alappillére távozik a forma 1-nek, akit az utolsó futamára való tekintettel még a boxutcából kivezető gyorshajtásáért is elfelejtettek megbüntetni. Tudom-tudom, hol van itt a fairplay meg minden, de ez az apró kis vétség szinte semmi a régebbi idők simliskedéséhez képest, mikor életvitelszerűen trükközésre voltak beállva a csapatok és afféle sokat próbált brigantik forgolódtak a boxok környékén, mint Ross Brawn, Jean Todt, a FIA régebbi elnöke, Ron Dennis (a komisz) vagy Flavio Briatore, aki talán az autósport legnagyobb hóhányója, tehát naná, hogy imádom. Máig tisztázatlan körülmények között robbant fel üzlettársa autós merényletben példának okáért és 2008-ban, az első szingapúri nagydíj alkalmával ő vette rá némi ösztönző zsarolással Nelsinho Piquet-t, a saját versenyzőjét, hogy ugyan, csapja már falhoz az autót a 14. körben, ezzel segítse győzelemhez a csapattársát. Persze kiderült a szép kis terv, a sánta kutyát hagyományosan most is utolérték, eltávolították a pálya környékéről is, talán még a helyét is behintették sóval, ami persze jogos volt, de a Forma-1 világa egy szivárványos színfolttal szegényebb lett.
Ez azonban a múlt, miként immár a 2022-es szezon is, aminek utolsó fejezetére Abu Dhabiban került pont. A pódiumon felrázott butéliákból ugyan hiányzott az alkohol a vallási etikett miatt, azonban a futamot követő partykon, aminek fő helyszínét a pályán levő W Hotel szolgáltatta, folyt bőséggel. A lobbyban, a teraszon, a folyosókon és az összes teremben talpig jártunk a glamúrban és a luxiban. Ez volt a rövid szoknyák és a hosszú combok éjszakája, mikor jónéhányan érezték úgy, hogy most aztán bizisten megcsinálhatnák a szerencséjüket. Én nem állítanám, hogy nagyítóval sem fedeznék fel magamban némi kisujjeltartós sznobizmust, de mikor frankón megláttam kiírva öles betűkkel, hogy „THE RICH LIST”, akkor még én is pironkodva elszégyelltem magam. Persze csak egy múló pillanatig, mert aztán jócskán lekötött a folytatólagosan elkövetett csodálkozás egy kígyópikkelyesre matricázott halomra tuningolt Mercedes GLC, Steven Seagal, Lana Del Rey, a Hilton lányok, Usher, Shaquille O’Neal, Akon vagy egy egész vitrinnyi 12 milliós QR kódos Bitcoin Frank Müller óra láttán. Megadtuk a módját, hogy lezárjuk a szezont. A hab a tortán, mit a hab, a cseresznye a hab tetején pedig másnap kora reggel az álmos és kihalt reptéren ért, ahol személyesen Fernando Alonso botorkált velem szemben egymagában. Rám kacsintott és csak annyit kért, hogy hagyjak ott csapot und papot és menjek hozzá feleségül. Nnnnna persze.
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Getty
