Bármennyire is őszinte dicséretet kapunk, képtelenek vagyunk elhinni, hogy igaz. Rögtön arra gondolunk, hogy „csak szerencsém volt”, vagy „nem érdemlem meg ezt.” Sőt, talán még reflexből visszautasítjuk a dicséretet. Ez nem egyszerű szerénység – sokszor abból fakad, hogy mélyen belül elhisszük: nem vagyunk elég jók. Ez a gondolat pedig újra és újra megerősödik bennünk, minden egyes alkalommal, amikor elutasítjuk az elismerést.

Ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, gyakran nemcsak sajnálkozunk rajta, hanem azonnal jönnek az olyan ítélő gondolatok, mint például: „soha nem csinálok semmit jól.” „mindig lemaradok.” „Egyszerűen nem vagyok elég jó.” A kisebbrendűségi komplexus sokszor fekete-fehérben láttatja velünk a világot. Nem hagy helyet annak, hogy hibázzunk, tanuljunk, emberek legyünk. Vagy tökéletesek vagyunk, vagy értéktelenek – gondoljuk ilyenkor.

Akár egy finom észrevétel a főnökünktől, akár a párunk visszajelzése egy vitában, és képesek vagyunk úgy értelmezni, mint személyes kudarcot. Nem egyszerűen elgondolkozunk rajta, hanem gyakorlatilag szégyen-spirálba kerülünk tőle. „Miért is vettek fel engem?” „Nem vagyok elég jó ehhez a kapcsolathoz” – ismerősek ezek a gondolatok? Ilyenkor már nemcsak egy hibáról van szó, hanem arról, hogy újra és újra elhisszük: mi magunk vagyunk a probléma.

Amikor valaki bejelenti, hogy eljegyezték, előléptették vagy elutazott álmai helyére, képtelenek vagyunk egyszerűen örülni neki. Ehelyett azt érezzük: „valami baj van velünk, ha mi nem tartunk ott.” Valójában ez nem egyszerű irigység, hanem egy mélyebb önvád. Mintha minden siker, amit más elér, bizonyíték lenne arra, hogy mi kevésnek számítunk és meggyőződésünk, hogy velünk valami „hibás”.

Ha úgy érezzük, önmagunkban nem vagyunk elég érdekesek vagy szerethetők, akkor folyamatosan próbáljuk „kiérdemelni” mások figyelmét, elismerését. Akkor is bocsánatot kérünk, ha nem kéne. Azt mondjuk, amit mások hallani akarnak, és néha még a saját határainkat is átlépjük csak azért, hogy elégnek tűnjünk. Sőt, előfordul, hogy eltűrjük a tiszteletlen bánásmódot egy kapcsolatban, vagy túlhajtjuk magunkat a munkában, csak hogy bebizonyítsuk: értékesek vagyunk. Még akkor is, ha közben teljesen kimerülünk.

A legfontosabb, amit érdemes szem előtt tartani: nem egyik napról a másikra változik meg minden. Ez nem egyetlen nagy lépés, hanem sok apró. Az is biztos, hogy egy jó pszichológus hatalmas segítség lehet abban, hogy megértsük, honnan ered ez a belső bizonytalanság, és hogyan alakíthatjuk át a gondolatainkat. Néhány apró lépéssel azonban már kevésbé érezzük magunkat értéktelennek:

• Ismerjük el a bókokat: nem kell rögtön elutasítanunk őket. Egy egyszerű „köszi” is elég lehet.
• Jegyezzük fel a sikereinket: egy noteszben, a telefonunkban, a lényeg, hogy emlékeztethessük magunkat rájuk a nehezebb napokon.
• Gyakoroljuk az együttérzést önmagunkkal: nem baj, ha hibázunk és az sem baj, ha nem vagyunk tökéletesek, hiszen senki sem az.

A gyógyulás nem arról szól, hogy egyszer csak nem lesznek rossz napjaink vagy mindig magabiztosnak érezzük magunkat, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogy egyszerre lehetünk esendők és értékesek.

(Gamour UK)