Az egyik legtöbbet vitatott részlet a Jézustól jobbra (a néző bal oldalán) ülő alak, akit hagyományosan Szent Jánosként azonosítanak. A figura azonban rendkívül finom arcvonásokkal, hosszú hajjal és szinte androgün megjelenéssel rendelkezik, ami miatt sokan úgy vélik, valójában Mária Magdolnát ábrázolja. A teória szerint Leonardo szándékosan rejtette el ezt az utalást, és a testek elrendezése is egyfajta vizuális kódot hordoz: a Jézus és az alak közötti negatív tér egy „V” betűt rajzol ki, míg a ruhák és a testek együtt egy „M” formát is kiadnak. Bár a művészettörténészek ezt inkább a korabeli ábrázolási hagyományokkal magyarázzák, a rejtélyes geometria miatt a vita máig él.

A reneszánsz vallásos festészetben a szenteket szinte mindig arany glóriával ábrázolták, Leonardo azonban teljesen elhagyta ezt az elemet. Sem Jézus, sem az apostolok feje fölött nincs szent fénykoszorú, ami tudatos szakítás a hagyománnyal. A művész ezzel sokak szerint azt akarta hangsúlyozni, hogy a jelenet szereplői nem távoli, isteni alakok, hanem nagyon is emberiek, tele érzelmekkel, félelemmel és feszültséggel. A „glória helyett” viszont egy erős építészeti fényhatást használ: Jézus mögött egy ablak helyezkedik el, amely természetes módon világítja meg az alakját, mintegy modern „fényglóriát” hozva létre.

A festmény egyik apró, de jelentős részlete Júdás könyöke közelében látható felborult sótartó. A jelenetben Jézus éppen bejelenti, hogy valaki elárulja őt, amikor Júdás hirtelen mozdul, és véletlenül felborítja a sót. A 15. századi hiedelmek szerint a kiömlött só a balszerencse és az árulás szimbóluma volt, így ez a kis mozdulat egyfajta előreutalásként működik. Leonardo ezzel nemcsak dramatizálja a jelenetet, hanem finoman „spoilerként” is megmutatja Júdás szerepét.

Leonardo nemcsak festőként, hanem matematikusként is gondolkodott, és ez a kompozícióban is megjelenik. Az egész jelenetet a hármas és négyes szám szimbolikája határozza meg: Jézus középen egy tökéletes háromszög formáját alkotja, ami az isteni harmóniát jelképezi, míg az apostolokat négyes csoportokba rendezi, ezzel a földi világ struktúráját idézve. A háttérben három ablak látható, a mennyezeten pedig ismétlődő geometriai egységek sorakoznak. Az egész jelenet így egy matematikailag kiegyensúlyozott rendszerként működik, ahol a vallás és a geometria szinte egybeolvad.

A Jézus bal oldalán található csoportban egy feszült pillanatban egy penge is feltűnik, amelyet sokáig „levágott kéznek” hittek a restaurálások előtt. Később azonban kiderült, hogy Péter apostol kezében van, aki idegesen hátrahúzva rejti el a fegyvert. Ez előrevetíti a későbbi eseményeket, amikor Péter a Getszemáni kertben valóban kardot ránt, és levágja egy szolga fülét. Leonardo ezzel egyfajta előre megírt drámát helyez a jelenetbe, ahol a feszültség már a vacsora alatt tetten érhető.

Az egyik legmeglepőbb elmélet szerint Leonardo zenét is rejtett a festménybe. Egy olasz zenész, Giovanni Maria Pala szerint ha a kompozícióra egy ötvonalas kottát képzelünk, az apostolok kezei és a kenyérdarabok pontosan hangjegyekként viselkednek. A jobb–bal irányt megfordítva pedig egy 40 másodperces, lassú, gyászjellegű dallam rajzolódik ki, amely egyfajta spirituális rekviemként értelmezhető. Bár ezt a felfedezést sokan vitatják, az elmélet jól illeszkedik Leonardo híresen rejtjelező gondolkodásához.

(Mental Floss)