Hermès háború, avagy nem mindig a kertész a gyilkos

A kissé megpocakosodott, frissen hullott hó hajzatú bácsi ügyesen spórolt élete során, ezért potom 12 milliárd jurónyi vagyona van a feje alatti vánkosba rejtve, amihez némileg könnyebb hozzájutni, ha az ember a francia luxusmárka, Hermès alapító családjának ötödik generációs leszármazottja.

Egy magára valamit is adó krimiben statisztikailag a leggyakrabban a kertész az elkövető. Meg mondjuk a szerető is, csak mondom. Ebben a történetben azonban az 51 éves, marokkói származású kertészre az örökbefogadandó gyermek szerepét osztották, amitől hirtelenjében magasan jegyeznék a tőzsdén a rászakadó vagyonnak hála.

Egyelőre még csak majdnem apukája, Európa egyik leggazdagabb családjának sarja a Thierry Hermès által alapított táskabirodalomban birtokolt 5,7%-os tulajdonából kifolyólag tud reggelente mit a tejbe aprítani. 80 évesen 11,7 milliárd zöldhasú dollárbankó villog-lüktet a neve mellett, ami a ranglista 161. helyére repíti őt világviszonylatban. A Hermès a pandémia egyik nyertese lett, mivel a nők fejében valami furcsa változás ment végbe a bezártság során. Vagy az aggodalom okozta, vagy mégis valamiféle érdekes adalékanyag volt a covid elleni oltásokban, mert a tehetősebb femme fatale-ok egy része azzal a fixa ideával a tarsolyában szabadult ki a karanténból, hogy egy élete, egy halála, de lesz egy Birkinje vagy egy Kellyje. Esetleg mindkettő.

A luxuscikkek iránti megemelkedő kereslet hatására a Hermès felértékelődött a tőzsdén is, manapság nagyjából 211 milliárd euro környékén mozog. Érthető tehát, ha az Isocrates alapítvány - ami már gondolatban magáénak tudta a szabad szemmel is jól látható summát -, neheztel kissé a programváltozás miatt. Az alapítványt 2011-ben maga Puech hívta életre, célja pedig az „egészséges digitális nyilvánosság” megteremtése volt, jelentsen ez bármit is. A velük kötött vagyonátadási szerződésből szeretne most főhősünk szépen kihátrálni, ami ellen persze az Isocrates Foundation közleményben tiltakozott annak rendje és módja szerint, de azért csínján bánva a szavakkal, igyekezve nem elvágni a diplomáciai szálakat. Vitatják a vagyonátadási visszakozás jogosságát, az örökbefogadást azonban még csak nem is kommentálták. Márpedig ez egy fontos sarokköve a bankjegyekkel kibélelt történetnek, ugyanis az alapítvány és Puech között fennálló szerződés értelmében a milliárdos halálával a Hermès részvényei is az alapítványra szállnak, hacsak időközben nem lesz apa. Nicholas Puechnek pedig nincsenek vér szerinti gyerekei, és lássuk be, erre évről évre egyre kisebb esélye nyílik, még akkor is, ha a világ hallott már Bernie Ecclestone-ról, aki 89 évesen nézett gyengülő szemeivel negyedszerre apai örömök elé, de Antony Quinn is 81 évesen érezte úgy, hogy időszerű a család bővítése. Robert de Niro és Charlie Chaplin is a neves ellenpéldák táborát erősíti, ám a táskacsalád örököse nem ezen az úton kíván elindulni. Puech a kontraktus „apai áldásra” vonatkozó, meglehetősen tágan értelmezhető kitételét szeretné az örökbefogadással élesíteni.

A folyamat a svájci törvények szerint zajlana, márpedig ez a náció nem a rugalmasságáról híres, úgyhogy sejthető, hogy minden mondatot, szót, de még az írásjeleket is be fogják rigorózus szőrözéssel tartatni. Paragrafusaik eléggé szigorúan szabályozzák a nagykorúakra vonatkozó örökbefogadási procedúrákat, ami még akadály hegyeket gördíthet a boldog családegyesítés elé. Megkövetelik például, hogy az örökbefogadó és a felnőtt örökbefogadott között legyen még bakfisos fiatalkorra is visszanyúló, bizonyítható kapcsolat, ami esetünkben eléggé ingatag lábakon imbolyog, egyszóval szinte biztos, hogy a barikád mindkét oldalán kifent tollú ügyvédek hada sorakozik fel.

Bizonyos nézetek szerint Puech döntése mögött még a 2010-2014 között kialakult La guerre des sacs á main, azaz a kézitáskaháború következményei állhatnak, amit én is pedzegettem itt nemrégiben. Ekkoriban ugyanis Bernard Arnault, a világ momentán második leggazdagabb embere, mellékállásban furmányos agyú vállalkozásgéniusz, mondjuk úgy, hogy burkolt tranzakciók során megkaparintott 17 százaléknyi Hermès részvényt azzal a céllal, hogy az egész céget bekebelezze. Ekkoriban már övé volt az LVMH Moët Hennessy Louis Vuitton luxuskonglomerátum főfőfőrészvényeseként a Dior, a Louis Vuitton, a Moët & Chandon pezsgő, a Hennessy konyak, a Fendi, a Givenchy vagy a TAG Heuer egyebek között, és gondolom jól mutatott volna még egy húzónév a polcon. Ám a Hermès tulajdonosai a részesedésszerzés jogosságát megtámadták a bíróságon arra hivatkozva, hogy az LVMH nem megfelelő transzparenciával járt el a tulajdonrészének megszerzése során, ami mondjuk abszolút kimeríti az eufémia fogalmát, különösen mivel az elhúzódó pereskedés végére immár 23,2 %-ra duzzadt a tulajdonrésze, amit azonban Arnault köteles volt eladni a Hermès-tulajdonosoknak, mert a bíróságon nekik kedvező döntés született. Arnault-ról ezután vált szállóigévé a „még akkor is győz, ha veszít” mondat, ugyanis a tulajdonrészért folytatott harc az Hermès papírjainak értékét jelentősen növelte, így becslések szerint a részesedése visszaadásán is csaknem 700 millió eurót keresett a kedvenc fifikás agyú spakuláns brigantim. A hadviselés során azonban a Puech család többi tagja kissé elhidegült egymástól, főhősünk pedig még a családi cég felügyelőbizottságából is távozott tokostól csapva be maga után az ajtót. De persze ettől még ugyanúgy ő a legnagyobb egyéni részvényese a cégnek a maga 5,7 százalékos tulajdonrészével.

Tehát egyik oldalon volt a háborúskodás és viszály a családdal, bíróságra és ügyvédi egyeztetésekre futkosás nyugtalansága, másik oldalon pedig az otthon harmonikus nyugalma madárcsicsergéssel, balzsamos illatot árasztó bokrokkal, élére vasalt kackiássággal meredező fűszálakkal, mely utóbbiakat a sehol sem nevesített kertész-mindenesnek köszönhetett leginkább. Ő egyébként családos ember, feleségével két gyereket nevelgetnek jókedvvel, bőséggel. A Tribune de Genève beszámolója szerint a házaspár és gyerekeik lényegében Puech egyetlen családja voltak jó ideje, akikre gyermekeiként, a kertészére pedig fogadott fiaként szokott hivatkozni. Már 2015-ben megajándékozta a családot egy semmi kis 1,5 millió euróval, hogy ugyan, vegyenek már egy villát szülőhazájukban. Azóta azonban munkaadójának, majdnem-apukájának hála komoly földbirtokos lett termőföldekkel Spanyolországban, Portugáliában, valamint a svájci Montreaux-ben is vettek egy 4,5 millió euróra taksált villát, hogy legyen hol kipihenjék a fáradalmaikat.

Bizony soha nem tudhatjuk, hogy hol kacsint ránk Fortuna istenasszonya, de azért én biztos, ami biztos beugrom egy gyorstalpaló kurzusra metszésből, permetezésből, hogy aztán sebesen kertész legyek, fát neveljek.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock