Így emlékeznek Tarr Bélára a kulturális élet ismert alakjai
Már mi is megírtuk, hogy január 6-án, hetvenéves korában elhunyt Tarr Béla, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező. Az elmúlt fél évszázad egyik legmeghatározóbb magyar filmes életművét hagyta maga után, alkotásai pedig a nemzetközi filmkultúrában is maradandó hatást gyakoroltak. Halálhírére a hazai és külföldi művészvilág számos szereplője emlékezett meg róla, rendezőként, gondolkodóként és alkotótársként méltatva munkásságát.
Tarr Béla halálhíre bejárta a magyar és a nemzetközi sajtót. A hír nyomán filmesek, művészek és közéleti szereplők sorra osztották meg gondolataikat, személyes emlékeiket és tiszteletüket a rendező iránt, akinek életműve évtizedeken át alakította a filmművészet nyelvét és látásmódját. Enyedi Ildikó nemrég a Karakternek mesélt arról, miként keresztezték egymás útját pályájuk során.
Egyidősek voltunk, és amikor felvételiztem a főiskolára, ő már végzős volt, és mindig a végzős osztály asszisztált a felvételizőknek. Fábri Zoltán utolsó osztályába jelentkeztem, egy több kamerás gyakorlatot kellett csinálni egy tévéstúdióban, Béla volt az asszisztensem. Neki akkor már – a Családi tűzfészekkel a háta mögött – komoly renoméja volt, ezért egyszerre tűnt meghatónak és viccesnek, hogy az én kis buta tévégyakorlatomhoz teljes komolysággal asszisztál
– kezdte, majd hozzáfűzte, hogy az évek során is figyelemmel kísérték egymás munkásságát.
Nem voltunk közeli barátok, de tudom, hogy látta a munkáimat, volt, amit nagyon szeretett, beszéltünk is róluk. A Bűvös vadász című filmem miatt jól lecseszett, igaza is volt. És én is láttam persze mindent, amit csinált. Két napja néztem újra a Cirkóban – Berlin után most harmadszor – A torinói lovat, mert meg akartam mutatni a fiamnak. Szóval itt-ott érintkezett az életünk. Én mindig azt éreztem, hogy ugyanazt az igazságot nézzük, ugyanolyan intenzíven, polárisan különböző oldalról.
Az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László, akinek több művét is Tarr Béla vitte vászonra – köztük a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját –, szintén megemlékezett a rendezőről.
Korunk egyik legnagyobb művésze volt. Megállíthatatlan, brutális, törhetetlen. Amikor a művészet egy ilyen radikális alkotót veszít el, egy időre úgy tűnik, mintha minden rettenetesen unalmassá válna. Ki lesz a következő lázadó? Ki lép előre? Ki fog mindent felforgatni?
– fejtette ki a New York Timesnak. Az író mellett a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál igazgatója, Deák Dániel is megható posztban tisztelgett Tarr Béla emléke előtt.
A Friss Hús sem lenne Tarr nélkül; nem lenne az állhatatosság, ahogyan a filmek mindennek ellenére elkészülnek, nem létezne (vagy nem így létezne) a figyelem, ahogy Ladányi Jancsó vizsgálja a lelkiállapotokat (csak hogy egy közvetlen tanítványt említsünk), nem létezne (vagy nem így) a világot és magunkat felfedező bolyongás, ami mondjuk Zseni Márton filmjében mutatta meg magát, és persze nem létezne még a Terepszemle sem (így), amely kihívások elé próbálja állítani a filmkészítői attitűdöt, amely bár olyan kérlelhetetlen, mint most ez a hóesés, annak elébe is bátran odaáll, hogy megkérdőjelezze saját magát.
Mindannyian rengeteget tanultunk Tarr Bélától: a képről, a színekről (és azok hiányáról), az idő abszolút és viszonylagos mivoltáról, és persze a méltóságról, mégis a legtöbb, amit kaptunk tőle, az a figyelem iskolája, amelyet a hasonlóan szelíd kérlelhetetlen Simone Weil fogalmazott meg, majd Pilinszky Jánoson keresztül áramlott be a magyar kultúra erezetébe. Ha iskolázott a figyelmed, egyszerűen nem tudsz elmenni bizonyos dolgok mellett.
Deák a közel 7,5 órás Sátántangó című film kapcsán is megosztotta személyes élményét.
Ha a Sátántangó megiskolázta a figyelmed, nem tudsz többé közönyösen nézni a kombínón a nincstelenekre, nem tudsz eltekinteni a sáros táj felett, nem hagy érzéketlenül a tehenek mozgása. Mikor először láttam, valamelyik március végén, a vetítés alatt kizöldültek a fák. Aztán hetekig nem tudtam más filmet nézni, elviselhetetlenül hamis volt minden, miközben mindennél érdekesebbé vált a valóság, amivel a Sátántangó feltöltötte az általam észlelt világot.
Kovács Gellért, akit a legtöbben csak Filmszerészként ismernek, egy személyes történettel búcsúzott a rendezőtől.
Sokáig azt hittem, az lesz a kedvenc Tarr Béla-történetem, amikor interjút készítettem vele, még A londoni férfi idején. Nem volt barátságos, meséltem is már, szerintem túl sokszor is elmeséltem egy időben ezt, egy ideig vicces traumaként emlékeztem az esetre. De ahogy ment előre az idő, és telt a kurva élet, egyre kevésbé volt fontos, hogy nem volt barátságos. Közben talán okosodtam valamennyit és rájöttem, hogy nem mindig az számít, aki barátságos. A kedvenc Tarr Béla-történetem az lett végül (és már ezt mesélem a legtöbbször, ha róla van szó), amikor nem olyan sok éve a Cirkóban néztük a Sátántangót egy vasárnapi napon. A film előtt bejött a terembe, megköszönte, hogy megnézzük ezt a „fekete-fehér szart", aztán azt is mondta még, hogy lehet, hogy visszajön a vetítés végére, de lehet, hogy nem. Visszajött. A film után kisebb társaság cigizett a mozi előtt, egyszercsak megjelent Tarr Béla, rágyújtott, és közölte, hogy van egy kis ideje, amíg ezt elszívja. Úgyhogy most lehet kérdezni. Több cigi is elégett, mire már nem lehetett kérdezni. Oly korban éltem én e földön, amikor megtörténhetett az emberrel, hogy Tarr Bélától kérdezhetett az utcán. Még mindig sok minden megtörténhet az emberrel, miután megnézte a Sátántangót, de ez már soha többé. A kurva életbe.
Budapest főpolgármestere, Karácsony Gergely pedig az alábbi videóban hangsúlyozta, milyen jelentős, generációkat átívelő életművet hagyott hátra Tarr Béla.
