„A nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást" – interjú Trill Beatrixszal
május 22., 2026  ●  Kultúra  ●   Csáka Eszter Csáka Eszterszerző fotója

„A nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást" – interjú Trill Beatrixszal

Április végén mutatta be a Loupe Színházi Társulás legújabb darabját, a Wass Jánost. A mohácsi csata 500. évfordulójára készült előadás rímekben meséli el, milyen körülmények vezethetnek oda, hogy egy vezető diktátorrá válik. A darab egyik főszereplőjével, Trill Beatrixszal beszélgettünk, aki az elmúlt években olyan közönségsiker filmekben is szerepelt, mint a Futni mentem vagy a Hogyan tudnék élni nélküled?. Szóba került a pályakezdés bizonytalansága, a Loupe társulati közege, és az is, hogyan látja a karrierje jövőjét. 

Most mutattátok be a Wass Jánost, a Loupe legújabb darabját. Hogyan telnek most a napjaid, mennyire rohanós ez az időszak?

Most egy kicsit nyugodtabb, mert az intenzív próbaidőszak véget ért, így felszabadultak a délelőttjeim. Közben viszont a Wass Jánossal együtt már négy futó darabom van a Loupe-ban: a 4:12, a Bármi lehetséges és az Éjjel. Ez havi szinten elég sok előadást jelent. Egyébként változó, mennyire sűrű az életem: bizonyos időszakokban összecsúsznak a teendők, aztán hirtelen kiürül a naptáram.

Egy intenzívebb próbaidőszak vagy főpróbahét mennyire tud beszippantani? Le tudod tenni esténként a darabot?

A próbaidőszak nagyon le tud szívni. A főpróbahéten például délelőtt tíztől kettőig, aztán este hattól tízig próbálunk. Mire az ember ágyba kerül, nagyjából éjfél lesz. Ilyenkor teljesen beszippant a darab, szinte egész nap ezen kattog az agyam. Emlékszem, amikor egyetemistaként zenés előadást csináltam, este becsuktam a szemem, és még mindig mentek a fejemben a dalok. Egy osztálytársam mondta, hogy énekeljem végig az adott dalt, mert akkor ki fog menni a fejemből. És tényleg így lett.

A Wass János jó visszajelzéseket kapott a nézőktől és a kritikusoktól is. Te mennyire követed ezeket? Szoktál kritikákat, kommenteket olvasni?

Szoktam, szerintem kritikát kell is. A kommentek már más kérdés, én azt is olvasok. Sokan óva intenek tőle, hiszen sok rosszindulatú van belőle, de érdekel az emberek véleménye. A darabról még nem jelent meg olyan sok kritika, inkább nézői reakciókat láttam. Azt látom, hogy szeretik, valószínűleg azért is, mert picit kilóg a Loupe repertoárjából. Ez talán cél is volt, mert a mohácsi csatáról nem egyszerű előadást készíteni. Fábián Péter, a rendezőnk jól megragadta a téma aktualitását, a mondanivalóját és a humorát. Benne van a „sírva vigad a magyar” érzése is.

Nehezebb szórakoztatni, megnevettetni a közönséget, mint egy komolyabb darabban játszani?

Ugyanolyan nehéz. Tudtuk, hogy ez viccesebb előadás lesz, de szerettünk volna mélységet is adni neki, kerestük az ellenpontokat a darabban. Szerintem a dráma nem működik humor nélkül, ugyanígy, a humor sem működik mélység nélkül. Fontos, hogy az egyik nincs a másik nélkül, kell a másikból is egy csipetnyi, hogy kerek legyen a történet, mint a jin jang.

Azért kérdezem, mert kívülről nagyon könnyednek hatott, és az is látszott, hogy jól működtök együtt.

Rengeteget számít, hogy nagyon vicces a csapat. Rajnai-Micsinyei Nóra például az egyik legviccesebb ember, akit ismerek, de Mohának (Mohai Tamás – a szerk.) és Lengyel Tominak (Lengyel Tamás – a szerk.) is fantasztikus humora van, és Váradi Gerit (Váradi Gergely – a szerk.) se hagyhatom ki, nagyon szeretek vele együtt dolgozni. Fábián Petya pedig művelt és érzékeny alkotó. Dolgoztam vele korábban az egyetemen, és már akkor is nagyon szerettem a gondolkodását.

„A nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást" – interjú Trill Beatrixszal
Fotó: Sándor Emese / HG Média

A próbafolyamat is ennyire gördülékeny volt?

Ez az előadás számomra az egyetemi vizsgaelőadások hangulatát idézte. Az olvasópróbán Petya kilenc oldallal érkezett, amiből körülbelül két oldal a szereposztás volt, és nagyjából egy jelenet állt készen, ami aztán kicsit módosult is. Volt, hogy nem is próbáltunk, mert egyszerűen még nem volt mit. Őszintén szólva féltünk, hogy elkészülünk-e, de ahogy születtek az újabb és újabb jelenetek, egyre inkább kezdett összeállni a történet. Amikor március elején elindult a próbafolyamat, még nem voltak meg a választások eredményei, a darab pedig több ponton is reagált az aktuális közéleti helyzetre. Úgy is kezdődik például, hogy „most már új idők vannak”. Kérdeztük is Petyát, mi lesz, ha mégsem így alakul, ő pedig azt mondta, optimista, de ha kell, majd átírja a szöveget. Hál’ istennek erre nem volt szükség.

Hol volt az a határ, amikor azt éreztétek, hogy ez a poén még belefér, ez viszont már túl konkrét vagy szájbarágós? Voltak ezzel kapcsolatban dilemmáitok?

Volt, igen. Nem akartuk, hogy mindent egyértelműen a néző szájába adjunk. Néha még csapaton belül is mást gondoltunk egy-egy jelenetről, és szerintem pont ez a jó a színházban.

A Loupe előadásaiban sokszor jelennek meg társadalmi vagy közéleti kérdések. Neked mennyire fontos, hogy a színház reagáljon arra, ami körülöttünk történik?

Szerintem a színháznak feladata, hogy tükröt mutasson a társadalomnak, és felhívja a figyelmet bizonyos dolgokra. Nem kész válaszokat akar adni, inkább olyan kérdéseket vet fel, amelyekről érdemes beszélni és gondolkodni. Ezek nem mindig politikai ügyek: a Bármi lehetséges például arról szól, hogyan dolgozza fel egy pár, hogy elveszítik a kisbabájukat. A 4:12 a tinédzsereket érinti, az online az online tér sötét oldalával foglalkozik. Ezen darabok után a nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást. A 4:12-re gyakran mondják, hogy kötelezővé kellene tenni a középiskolákban.

A társulat több tagja, például Lengyel Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra, Molnár Áron vagy Lovas Rozi rendszeresen megszólal közéleti kérdésekben. Tudatosan maradsz távol ettől a fajta szerepvállalástól?

Nem szoktam ilyen típusú tartalmakat gyártani, azt gondolom, hogy ez egy külön műfaj. Nem mindenki tudja jól csinálni, és nem is mindenkinek való. Ezeket a videókat rengeteg kutatómunka előzi meg, hatalmas felelősséggel jár. Áronék ezt profin és alázatosan csinálják. Ezt én nem tudnám csinálni, de azokba az ügyekbe én is beleálltam, amelyeket fontosnak tartottam, vagy engem is érintettek.

Mennyire kötelessége ez egy művésznek?

Minél nagyobb a követői táborod annál, nagyobb a felelősséged, hogy miről és hogyan kommunikálsz azok felé, akik kíváncsiak rád. Vannak helyzetek, amikor fontos megszólalni és meg is kell, főleg, ha sok emberhez tud elérni az információ, de azt nem gondolom, hogy mindenkinek mindig, mindenben állást kell foglalnia. A választások előtt például sok olyan ember is hallatta a hangját, aki korábban nem nagyon beszélt közéleti ügyekről. Ez szerintem hasznos volt.

„A nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást" – interjú Trill Beatrixszal
Fotó: Sándor Emese / HG Média

Tarr Zoltán az új kulturális miniszter, közben pedig egyre több szó esik arról, hogy a filmipar is átalakulhat. A tapasztalatod alapján mi az, amin leginkább változtatni kellene?

Szükség is van arra, hogy lebontsuk a régi rendszert, amiben eddig működtünk. Már el is kezdődött egyfajta mozgolódás, kommunikáció különböző fórumokon. Most itt a lehetőség a változásra, a javulásra és remélem, lesznek olyan emberek, akik tenni tudnak azért, hogy igazságosabban, valódi szakmai értékek alapján adják például az állami támogatásokat és hiteles alapokon működjön a filmes és színházi közeg is.

Volt, hogy a véleményed vagy állásfoglalásod miatt nem kaptál meg egy munkát?

Volt ilyen, igen. Konkrétan soha nem hangzott el, hogy ezért, de érezhető volt.

Korábban beszéltél arról, hogy a koronavírus-járvány idején alig kaptál munkát. Az elmúlt öt évben viszont szinte minden évben szerepeltél filmekben, egyre nagyobb feladatok találtak meg, 2025 óta pedig a Loupe társulat tagja vagy. Visszanézve hogyan látod ezt az időszakot?

Volt egy pillanat, amit soha nem felejtek el. A benzinkúton álltam, ahol akkoriban dolgoztam – a vírus miatt maszkban –, és azon gondolkodtam, vajon mit szólna a tízéves Bea, ha így látná magát. Közben ott volt a friss, ropogós diplomám a zsebemben, a pályám kezdetén voltam úgy, hogy a járványidőszak miatt akkor még nem kaptam munkát. Nem értettem, hogy mit rontottam el. Most, hogy ennyi jó projektben vehettem részt, sokszor visszagondolok erre.

„A nézők sokszor sírva jönnek oda hozzánk megköszönni az előadást" – interjú Trill Beatrixszal
Fotó: Sándor Emese / HG Média

A Loupe-nál bevett szokás, hogy az előadás után még beszélgettek a nézőkkel. Milyen élmény számodra ez a közvetlen találkozás?

Én csak színészsimogatónak hívom ezeket a beszélgetéseket, szeretek találkozni a nézőkkel, fontos visszajelzéseket kapunk tőlük. Volt olyan előadás, ami után nagyon rossznak éreztem az aznapi teljesítményemet, és egy kollégám azt mondta: »mindjárt kimegyünk, és jobban leszel«. Így is lett. Kimentünk, jöttek a nézők, és kiderült, hogy ők semmit nem éreztek abból, amit én belül megéltem. Ez sokat segített, mert így este nem azzal feküdtem le, hogy ostorozom magam, mennyire rossz voltam aznap.

Tavaly lettél állandó társulati tag. Ez mit jelent pontosan? Hiszen eddig is több előadásban játszottál.

Főleg technikai változást jelent. Meg azt, hogy most már kimondhatom, hogy társulati tag vagyok, ekkora vigyorral az arcomon (nevet). De komolyra fordítva a szót, a jövő évadban is lesznek új feladataim, és azt érzem, hogy Jancsiék (Horváth János Antal, a társulat alapítója és művészeti vezetője – a szerk.) figyelnek arra, hogy sokszínű, izgalmas szerepeket kapjak, ami elképesztően jó érzés.

Volt olyan színész, rendező vagy kolléga a pályád elején, aki fontos szakmai tanácsot adott, vagy valamilyen módon segített eligazodni?

Ember Márkkal például a mai napig nagyon jóban vagyunk, és ha fontos szakmai döntést kellene meghoznom, biztosan kikérném a véleményét. Egy másik színésztársam egyszer azt mondta, hogy filmes munkáknál mindig kevesebb összeget fognak mondani annál, mint amennyit valójában érsz. Ez nagyon megmaradt bennem, mert akkor kezdtem forgatni az első filmemet. A szakmában sokszor azt nevelik belénk, hogy örüljünk, ha munkát kapunk, és húzzuk meg magunkat. De ez hülyeség. Fontos, hogy ne becsüld alá a saját munkád és értékeid, persze mindezt alázattal, de az alázat nem egyenlő az ingyen vagy „olcsó” munkával. Azóta szerencsére van egy szuper menedzserem, aki leveszi ezt a terhet a vállamról.

Öt éve még nem láttad előre, hogy így alakul a pályád. Most hogyan tekintesz a jövődre, mondjuk öt év múlva?

Azt gondolom, hogy színészként könnyű eltűnni, és sokat kell dolgozni azért, hogy az ember hiteles maradjon. Ettől én is félek, de törekszem arra, hogy önazonos legyek és bízom benne, hogy öt év múlva is lesznek izgalmas feladataim. Remélem, sok erős és őszinte film készül majd, és lesz lehetőségem játszani is bennük.

Ismerd meg Trill Beatrixot villámkérdéseinken keresztül

Mi a kedvenc könyved? Szerb Antal: Utas és holdvilág

Mit olvastál utoljára? Julia Quinn: Sir Phillipnek szeretettel című könyve, de még nem értem a végére. 

Van kedvenc filmed? A Benjamin Button és a Chicago. Utóbbit gyerekként láttam, de az egyik legmeghatározóbb filmélményem volt.

Szerzői vagy közönségfilm? Közönségfilm, imádom a mainstream alkotásokat, amik kikapcsolnak. 

Szövegtanulás egyedül vagy közösen? Egyedül, de a tanulás későbbi szakaszában kell valaki, akivel össze tudom mondani a sorokat. 

Mi az, ami mindig megnyugtat? Citromos tea és gyertya. 

Mi a legutosó koncert, amin voltál? Sean Paul a Budapest Parkban, imádtam!

Nyitókép: Sándor Emese / HG Média
május 19., 2026  ●  Kultúra

Meghalt Scherer Péter

A legfontosabb hírekért iratkozz fel hírlevelünkre!