Bali, filter nélkül – a zöld sziget másik oldala

Milyen az élet Balin? Vendégszerzőnk, László Nicole garantáltan kedvcsináló írásának első része itt olvasható.

Sokan nem csupán néhány napos láblógatás szándékával érkeznek, hanem életvitelszerűen költöznek ide, ha elegük lett a nyugati világ című szuperszonikus expresszből, és ki szerettek volna szállni a mindennapi versenyfutás-társasjátékból, ahol nagy kérdés, hogy ki nevet a végén, de Balin, ezen az idegszálvasaló helyen, bizonyosan mi.

Import séfek, helyi fogások

Vállalkozáshegyek alakultak jobbára holland, ausztrál, francia vagy új-zélandi be- és letelepültekkel, akik ötvözve a helyi hagyományokat és ismerve a turisták igényeit, elképesztően menő helyeket hoztak létre. Mesés fekvésű, szenzációsan trendi beach klubok alakultak, ahol délután szép lassan elkezdik feltekerni a hangerőt, és ripsz-ropsz bulihellyé avanzsál, így aztán az utolsó törülközőt és strandlabdát szorongató, távozó vendégek már szembetalálkoznak az első csipkés-flitteres partydresszel, akik napfelkeltekor hazafelé ténferegve már a hajnali szörfösöknek adnák át a kilincset, ha lenne.

Tíz ujjat megnyalós éttermek létesültek fúziós konyhákkal, Európából importált, jól csengő nevű konyhafőnökökkel, akik harmatosan friss, tartósítószert sosem látott alapanyagokból főznek olyanokat, hogy az embernek nem csupán az álla esik le, de az egész fejszerkezete.

Persze mostanában nem kell olyan hosszasan könyörögni egy-egy asztalért, mint a covidtalan aranykor idején, hiszen Bali még mindig ijedten tekintget a sarokból kifelé, és egyelőre nem szeretné szélesre tárni az ajtót a turisták előtt, mivel feltehetőleg józanul felmérte, hogy kórházai és egészségügyi ellátása nem a Vészhelyzet vagy A Grace klinika sorozatokat idézik. Momentán érkezést követően aki csak szembe jön velünk, annak PCR-pálcikában végződik a keze, az érkezésünket követő pillanatban, majd a harmadik vagy ötödik napon, attól függően, hogy eddig hányszor pecsételtek az oltásos pontgyűjtő füzetünkbe.

#turista

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bali - The Island of the Gods (@bali) által megosztott bejegyzés

Talán kiderült a soraimat olvasva, hogy régi, vissza-visszatérő szerelem ez a sziget és köztem. Az elfogult rajongás ellenére még haladó struccként is lehetetlen nem észrevenni, hogy miként válik a sziget lakossága a turisztikus helyeken egyre pénzsóvárabbá, és hogyan veszik fel a piaci légy magatartásformát. A sziklaszirtre épült, csak apálykor megközelíthető Tanah Lot templomhoz például kizárólag portékájukat tukmáló árusok bazári hangulatában vezet az út átszellemültség helyett, célba érve pedig azért is nyomban pénzt kérnek, ha kéretlenül megáldanak. Balinéz kislányokat tanítanak meg minden élő és holt nyelven, még magyarul is, hogy miként próbáljanak eladni bármit esdeklő tekintettel, hogy a végén még a színes kis nyári karkötőinket is lemosolyogják rólunk, már legalábbis ha olyan vehemensen olvadnak a csilingelő kislányhangtól, mint én.

Az Instagram és a Facebook térhódításával Mark Zuckerberg is bekopogott a szigetre. Virtuális keze nyomán pedig komplett rizsföldek szűntek meg, hogy területet nyerjenek a dzsungel felett hintázó, bicikliző, szerelmes tekintettel szívecske formájú vesszőfészekben ücsörgő fotóknak, amik a szép remények szerint hírül viszik, hogy merre jártunk széles e kerek világban, és főleg összeharácsolnak temérdek lájkot. Elvégre mind tudjuk a legújabbkori tízparancsolat apróbetűs részét: ha nem posztoltál róla, akkor meg sem történt. A tófelszín alá rejtett köveken lépkedhetünk a vízen járást imitálva, akár egy second hand Jézus Tirta Gangga kertjében, génmanipuláltan hatalmas koi pontyok között.

Itt már biztosan érezhetjük, hogy a világ megérett a pusztulásra, ugyanis többen teljes stábbal érkeznek sminkessel, árnyékolóval, hogy elkattintódhasson a legtökéletesebb pikcsör, amitől minden kétséget kizáróan besárgulnak az irigységtől az ismerőseink.

A Lempuyang Luhir nevű templomnak impozáns kapuja van, ahol imádnak fotózkodni a turisták. Csakhogy míg az Instára feltöltött képeken a kapu körvonalai egy medence vizében tükröződnek, még monumentálisabbá téve a faragott kőoszlopokat, a valóságban nincs semmilyen medence a látványos kapuk előtt, de még egy aprócska tócsa sem. A duplikált csillanásról a helyi alkalmazott gondoskodik a telefonunk optikája alá illesztett trükkös tükörrel, de csak közvetlenül azután, hogy sorszámot húztunk, és a rekkenő hőségben végigvárakoztuk azt a semmi kis fél napot, hogy elkészülhessen a mű trükkel, csillámporral, filterrel. Azon a helyen, aminek pusztán a lecsendesített lélekről, a lábujjhegyen érkező pátoszról, a magunkba mélyedt, lecsupaszított gondolatokról kellene szólnia. Ahol a sok évtizedes kibiggyesztett tábla is arra kér, hogy ezen a helyen ne káromkodj, de még a negatív gondolatokat is seprűzd ki a fejedből.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

David • The World Travel Guy (@theworldtravelguy) által megosztott bejegyzés

Ha megelégeltük a nyüzsgő zsibvásárt, akkor egyszerűen csak hagyjuk el a turisztikai főcsapást és forduljunk a kisebb ösvények felé.

Alig néhány kilométer megtétele után betoppanunk A Múltba, látszatra több évszázadot visszaugorva az idő labirintusában. Itt még őszinte a vendégszeretet, határtalan a bizalom és az emberség és felfoghatatlan a csend.

Ökör húzza a kordét és még talán az ipari forradalom sem zajlott le. Ismeretlen arc húzódik széles, fogatlan mosolyra, ha meglát, és kínál hellyel, friss forrásvízzel, hogy megpihenjünk. Tekintetünket végighordozva a végeláthatatlan harsányzöld rizsföldeken sosem tapasztalt nyugalmat érezhetünk, miközben kabócák húzzák a talpalávalót a fülünkbe. Mintha az ég is mosolyogna, valami lágy szárnycsapásokkal elsuhanva megsimogatná az arcunkat és megmagyarázhatatlanul könny lepi el a szemünket. Nincs hangzavar, nincs rohanás, nincs vírus, nincs háború. Béke van.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat, és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.