Sírni csak a győztesnek és a nőnek szabad?

Bár én mondjuk a magam részéről nőként sem rajongok a könnyhullatásért és a női hisztiért, és talán az egyik legjobb tulajdonságomnak gondolom, hogy csak egészen nyúlfarknyi ideig vagyok hajlandó sajnálni magamat, majd feltépi az ajtót a düh és hamarjában kipenderíti az önsajnálatot. Ami igen hasznos, hiszen az önsajnálat egy iszapszerű agyagos dagonya, amibe könnyű belesüppedni, míg a düh masszív és kemény. Arra már rá lehet állni és lendületet véve tovább lehet lépni. A szépen felépített ideológiától függetlenül időnként óhatatlanul eltörik a mécses. Sőt, néhanap nemcsak a mécses, de a 100-as égő, a kristálycsillár, de még az erőmű is eltörik, ilyenkor pedig jól tud jönni egy markánsan erős férfikar, ami gyámolítóan átölel. De vajon mi a helyzet a férfikönnyekkel? Vajon nekik miért nem adatik meg a sírás luxusa?

Vajon melyik barlangban förmedtek rá először egy ősemberkisfiúra, mikor véletlenül letörölték a barlangrajzát, és ezért sírva fakadt, hogy hagyja abba nyomban a picsogást, mert a fiúk nem sírnak és punktum?

Vajon hogyan alakult ki évszázadok és évezredek során, hogy az legyen a társadalmilag elfogadott norma, hogy a férfiak felől szomjan halhat minden egér? Mikor pedig bizonyított tény, hogy a sírás maga ösztönös folyamat, ráadásul óriási szerepe van a feszültség levezetésében, sőt, mi több, egyenesen egészséges. És nem, ez nem afféle urban legend, hanem tudományosan alátámasztott tény, hogy egy kiadós sírás után csökken a pulzus és a vérnyomás, működésbe hozza a vegetatív idegrendszert, ami a regenerációt és a gyógyulást irányítja, azaz nem-függetlenül a sírás egy hasznos feszültségszelep. Olyan, akár egy szervezetünk által vezérelt zuhany, egy tiszta víz, amit konfliktus esetén nem csak a pohárba öntünk, hanem a szemünkre is, hogy lemossa a ködöt, köntörfalazást, önáltatást és mindegyebet, ami ott ilyenkor lenni szokott, és végül a könnyektől végre tisztán lássunk.

Balta volt a jelük az oviban

Ettől fosztja meg a társadalom a férfiakat. Mert bár tudósok állítják, hogy a férfiaknak az agyalapi mirigy által termelt, érzelmi reakciókért felelős hormonból kevesebb termelődik, de ez mindössze azt magyarázza meg, hogy ők miért nem sírják el magukat egy a templomból éppen kitoppanó, rizszápor alatt mosolygó ifjú pár, vagy egy kosárnyi kölyökkutya láttán. Igazi armageddonok és világégések idejére ez nem igaz, viszont egész növekedésük során azt hallgatták mindenkitől anyukától óvónőig, nagyitól a szomszéd Kati néniig, nővérüktől a tanárnőig, bármilyen sérelem is érte őket, hogy ez katonadolog, meg hogy sírni a gyengeség jele, na meg, hogy ne legyen ilyen anyámasszonykatonája, míg végül ezek a szerencsétlenek el is hitték. Pedig egy újszülött csecsemő, de még egy néhány éves kisgyerek sírási szokásai között sincs különbség: fiúk és lányok egyaránt sírnak, ha éhesek, ha elestek, ha sürgős cserére szorulna a pelenkájuk, vagy ha szimplán csak fel szeretnék magukra hívni a figyelmet.

Nagyjából iskolába kerülésük idejétől tesznek a fiúk fiktív egyenlőségjelet a sírás és a lúzer gyengeség közé, tanulják meg a fincsi kis elfojtást, készítenek maguknak csinos kis rettenthetetlen macsó álarcot, amit olyan gyakran és előszeretettel hordanak, hogy észre sem veszik, hogy szépen lassan hozzájuk nőtt.

Sebes önvizsgálatot tartottam, és a tükörbe nézve én is egy hibást láttam. Magam is meglehetősen furcsán érezném magam, ha a férjem miatt kellene több papírzsebkendőt vételeznem, és úton-útfélen picsogna valami – szerintem – csipcsupságon. Arra a néma szájbiggyesztős lenézésre pedig, amire csak az 5 éves kislányok képesek, a mai napig emlékszem az óvodából, ahol szegény Csókás Pétert örvendeztettem meg ezzel, akit rendszeresen beállítottam büntetésből a sarokba, ha sírt vagy egyéb rossz fát tett a tűzre.

Amikor a jóból is megárt a sok

Nemrég történt, hogy a barátnőimmel elborzadva hallgattuk egyikünk esetét, aki éppen akkor a váratlanság erejével egyik napról a másikra felbontotta jegyességét kevéssel a kitűzött esküvő előtt az Isten Lábával. A fiú kedves volt, dolgos, csokikrémszínű szemmel, grübedlis mosollyal, hófehér fogsorral, humorral, szorgalommal. Udvarias volt, megbízható és olasz. Mi kellhet még? Óriási tetemrehívást tartottunk, feldúltan magyarázatot, de legalábbis a nyilván vigasztalásra szoruló fiú telefonszámát követelve. Csupa álindokot és fals magyarázatot kellett csokorba gyűjtve végighallgatnunk, amiket természetesen azonnal félresöpört a védelem rögtön ítélő bírósága, azaz mi. Míg csak el nem hangzott a végső érv: barátnőnk elmesélte, hogy időnként éjszaka arra ébredt, hogy a fiú csak ült mellette az ágyban csendesen sírdogálva, majd az ő ijedt, arra vonatkozó kérdésére, hogy #jézusmáriaszentjózsefmitörtént, mindig csak azt a választ kapta, hogy semmi, csak mindig meghat, hogy mennyire szeretlek, és itt vagy mellettem. A tekinteteink lézerkardosat játszva jártak körbe-karikába, azonnal értettünk mindent, felmentettük a lányt, koccintottunk egyet az indokolt szingli életére, és nekiindultunk az éjszakának búfelejteni és kevésbé pityergőst keresni neki. Vagyis talált egy nyíltan szerelmest, egy őszintén hálást, aki nem kötött csomót az érzései bugyrára, hanem szabadon engedve csordította rá, amitől barátnőnk hanyatt-homlok menekült a mi megértő áldásunkkal, hogy találjon egy rettenthetetlent, akinek már az óvoda kiscsopijában elölték az érzőidegeit. Vajon mikor és főleg miért vált elvárássá, hogy ne csupán a férfiak bicepsze és jelleme legyen kőszikla, hanem a szíve is…?!?

Vannak sorsfordulók a férfiak életében is, mikor a szigorú társadalmi zsinat is hajlandó elfordítani a tekintetét néhány loppal elmorzsolt könnycsepp láttán, ha például közeli hozzátartozót temet, vagy éppen felsír a szülőszobán valaki, aki okot, motivációt ad a további életéhez. Sőt, furcsa módon társadalmunk az örömkönnyeket teljesen rehabilitálta a közelmúltban, már-már elvárássá tette a párás tekintetet az oltárhoz vonuló ifjú ara megpillantásakor vagy egy új élet betoppanásakor. Ilyenkor ér az elcsukló hang és az esetlenül ököllel szemdörzsölés is.

Pedig a kérdéssel foglalkozó tanulmány-hegyek pedzegetik, hogy mennyivel kevesebb lenne a családon belüli érzelmi nyomorgatás és lelki- vagy fizikális elnyomás, ha időnként a férfiak is utat mernének engedni a kétségbeesésüknek nyíltan felvállalva, ha mázsásnak érzik a vállukra nehezedő nyomást. Szavakká és akár könnyekké tudnák változtatni az aggodalmukat a holnappal kapcsolatosan, le tudnák vezetni sós könnycsepp formájában a frusztrációt egy elbocsátás vagy bedőlt bankhitel okán. Bizonyosan kevesebb lenne az otthoni monokli és a vak komondor.

Próbáljuk meg elfogadni, hogy miként mi nők is igen széles skálán mozgunk fizikális és lelki teherbírásunkat illetőleg, úgy a férfiak sem biztos, hogy mind Mel Gibsonnak születnek a Rettenthetetlenből. Talán James Bonddal is előfordul, hogy mikor lefut egy félmaratont üldözve a gaz ellent, ellövik a fél karját, újraéleszti magát a kocsija szériatartozékaként bepakolt defibrillátorral, még elmorzsol néhány könnycseppet, mielőtt újratárazza az uzit. Legyünk belátóbbak, legyünk megengedőbbek, igen, én is. Hiszen Johnny Depp megmondta a témakörben a tutit, nevezetesen hogy „ az emberek nem azért sírnak, mert gyengék, hanem azért, mert túl régóta erősek.” Márpedig ő már csak tudja…

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat, és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.” A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Simi Iluyomade/Unsplash