Mit sportoljunk 40 felett? Hiphop, bonyolult jógapózok és a gravitáció mindent elsöprő ereje

Jó néhány évvel ezelőtti fizika tanulmányaimból mindössze arra emlékszem, hogy az utolsó óránkon, afféle útravaló gyanánt azzal a bölcsességgel engedett minket szárnyainkra Varajti tanárnő, hogy jól jegyezzük meg, ne azzal kössük össze az életünket, aki nélkül nem tudunk élni, hanem azzal, akivel tudunk. Ezt persze rögtön megjegyeztem szemben az addig mantrázott tananyaggal, mert Faraday és Ohm törvényével szemben ennek végre volt hasznosítható értelme.

Aztán sebesen tovaröppent néhány évtized, és a reggeli zuhanyzást követő tükörképem leporolta a fejemben a gravitációról tanultakat is. Basszus!

Még ha jobbról a szerencse, balról a jóféle genetika fogott is minket kézen, akkor is eljön a nap, mikor nincs mese, az újévi fogadalmak közé az edzőtermi bérlet használatát is bele kell fogalmazzuk. Távol álljon tőlem az önostorozó, kákán is csomót kereső attitűd, teljesen ki vagyok békülve a kitartóan homokóra formámmal, csak hát egy ponton be kellett lássam, hogy itt-ott már több a homok az ideálisnál.

#fussforestfuss

Hiszem, hogy mindenki számára létezik szerethető sport, de ezt megtalálni buktatókkal jócskán tarkított feladat, különösen, mivel a fedett pályás ki néz magasabbra és a sakk ezúttal nem jöhet szóba. Én elindultam a #fussforestfuss úton, mivel ahhoz pusztán egy nyúl- vagy sportcipőre van szükség. És egyébként jóban is vagyunk, azzal az apró kiegészítő megjegyzéssel, hogy futni egészen remek feldobott jókedvben, mikor az ember szinte végigrepül a kilométereken, ugyanakkor roppant célravezető és hasznos dühödt elkeseredettség esetén is, mert a napi penzum befejezésére a futócipőnk mögött hagyjuk a feszültséget. Sőt, szerencsés esetben egy komplett kis megoldókulccsal a tarsolyunkban megyünk zuhanyozni. Viszont neutrálisan szürke hétköznapokon csigalassan araszolnak velünk a méterek.

Lássuk be, hogy jóga és pilátesz nélkül nem is vagyunk emberek, és ha nem posztolunk negyedévente egy roppant bonyolult, Laokoón-csoportszerűen összegabalyodott végtagú ászanát vagy piláteszes gyakorlatot valamely közösségi médiás platformra, akkor kivet bennünket a társadalom, leírnak minket, és sóval hintik be még a hűlt helyünket is. Én is csinálom ám, csinálom én kötelességtudóan, de inkább csak a dögös kiegészítők, főként pedig a tüneményesen türelmes jógatanárnő barátnőm miatt, aki patentül a fejembe öntötte tölcsérrel a tényekkel alátámasztott bölcsességet, hogy ezzel a mozgásformával biztosítjuk, hogy még évtizedek múltán se nyögve tápászkodjunk fel a karosszékből. Ámen!

A társaság a lényeg?

Mindenki más és más fordulatszámon pörög, és a legcélszerűbb annak megfelelő mozgásformát találnia, mert akkor nem azt érezzük, hogy bosszantóan lassítanak vagy hogy komfortzónánkból kitaszigálva noszogatnak. Én afféle mulatós búgócsiga vagyok, ezért nekem a (nem ér nevetni!) hiphop jött be leginkább, ami a koreográfiák miatt a szeriális memóriámat is edzésben tartja folyamatosan olajozva a rozsdásodásra hajlamos fogaskerekeket. Ráadásul, bár komoly sportértékkel bír állandó zsírégető tartományban tartva a pulzusszámot, de mégis azt érezzük közben, hogy csak táncikálunk határtalan jókedvünkben. Bónuszként csodás emberekkel teszem mindezt, afféle együtt síró, együtt nevető kompániával, akikkel a táncot követő kávézás során megvitatjuk az élet buktatóit, megszakértjük a mindennapokat és közösen jól kinevetjük a problémáinkat egymás életvezetési tanácsadója és pszichiátereként. Több évtized robogott tova az életemből azzal az alapvetéssel, hogy a nők és a férfiak egyetlen dologban értenek egyet: nem bíznak a nőkben. Itt viszont összegereblyéződött egy olyan szív-lélek szövetség, akikre az életemet is csukott szemmel rábíznám.

Kincsként őrizzük a kis csapatunkat, és őszintén szólva nem is vagyunk túl befogadóak vagy rugalmasak a frissen érkezettekkel szemben. Talán a rohadék vagy a gigaundok tudná leginkább árnyalni a valóságot, de egységesen elömlő szimpátia és/vagy több ajánlás esetén azért teszünk kivételeket.

A kissé szögletes hiphopmozgást még buján túlfűtött zumbával is szoktam kombinálni, ami nem igényel különösebb agytekervénytornát, mert csupán menni kell a tanár után a ritmusok hullámain imbolyogva. Ez okoz ugyan néhány olyan komikus percet, mint Barbra Streisand esetében a Funny girlben, mikor bependerült egy összeszokott tánckar közepébe.

De bármely átmeneti bukdácsolás okozta kudarcélményért kárpótolnak minket a forró karibi ritmusok, na meg a jócskán kipattintott testű, pajkosan kék szemű, agyontetovált zumbatanár.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock