Velence, a szerencse kegyeltje

Nemrégiben Isaac Asimov végre kimondta azt az alapvető tényt, amit mondjuk ezen a 93 ezer négyzetkilométeren mindenki tud, nevezetesen, hogy az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: az emberek és a magyarok. A jócskán szélesvásznú öntudatunkba kiválóan illeszkedő szösszenet talán kissé megmosolyogtató, ám ha megkapirgáljuk a tényeket, akkor számos alkalommal kiderül, hogy ott is voltunk, ahhoz is van közünk, ezt is mi találtuk fel, ennek is magyar volt a felesége, annak is magyar emigráns a nagyapja

Ledér erkölcsök

A kedvenc, történelemórán elhangzott alapvetésem az, mely szerint a nagy nemzetek jellemzően úgy viselkednek, mint a gengszterek, a kicsik pedig akár a fizetett ledérek. A magyarság fejében ezen a fronton is van némi kavarodás, de megcáfolhatatlan tény, hogy majd mindenbe beleütöttük régen is, ma is a szimatoló kis orrunkat. Hogy mást ne említsek, a romantikus városokat rangsorba rendező legdurvább statisztika szerint is tutifix dobogón végző Velence kialakulása is szegről-végről hozzánk köthető, mivel a város elődjét Attila, hun király dúlta fel szapora rendszerességgel, ezért a túlélők egy biztonságosabb öbölben kerestek menedéket, és megszületett a gyakorlatilag ostromolhatatlan cölöpváros ötlete. A többnyire a legfenségesebb (serenissima) jelzővel illetett Adria királynője elképesztő hatalomra, gazdagságra és stratégiai fontosságra tett szert az évszázadok során, és vált megkerülhetetlen tényezővé a földrajzi és politikai palettán. A roskadozó kincstár ritkán jár együtt a túlzásba vitt erkölcsösséggel, erről hűen megemlékezik a kötelező Velencei kurtizán című film, vagy az a semmi kis tény, hogy például a város védőszentjének, Szent Márknak maradványait 828-ban egyszerűen kicsempészték Alexandriából. A csontokat fonott kosárkába tették, majd káposztalevelekkel és disznóhússal fedték le őket, hiszen a disznóhúst tabuként kezelő muszlim „vámosok” holmi undorból nem vizsgálták át a kosarakat aprólékos tüzetességgel.

Aztán itt nyitották meg a világ első kaszinóját is 1638-ban, tehát miközben mi még például jócskán a török turizmust igyekeztünk hazaküldeni potom 150 év után, addig nekik már a zsetonok voltak a legégetőbb gondjaik. Ezeknek az éveknek a vad tivornyáiról mesélhetne például a Canal Grandén peckeskedő, csodásan impozáns Ca’ Rezzonico palota, aminek bálterme több, mint 200 évig adott helyt a felső tízezer jócskán hóbortos partijainak, féktelen kicsapongásainak, naná, hogy a híres csábító, Casanova fővédnökségével. Egyszóval erkölcsi bizonyítványhoz jutni akkoriban velencei állampolgárként nem tűnt kis feladatnak

Napóleon, Casanova és a Dolce&Gabbana nyomában

118 sziget és milliónyi fa cölöp segítségével emelkedik ki a tengerből ez a lenyűgöző város, ami gyakorlatilag az elmúlt 600 évben szinte semmit sem változott, és sikátorait járva úgy érezhetjük, mintha egy több száz éves képeskönyv elevenedne meg a főszereplésünkkel. A város tele van az elmúlt évszázadok leghíresebb művészeinek és építészeinek remekeivel, nem csoda, hogy évente több millió látogató érkezik, hogy átérezze a világon egyedülálló atmoszféráját. Velence az a hely, ahová nem a nevezetességek miatt megy az embert, hanem magáért a városért, ami önmagában A Látnivaló. Ennek ellenére nyilván kötelezően pipa kell, hogy kerüljön a középkori kereskedelmi központnak számító Rialto-hídra, a picurka Sóhajok-hídjára, a Napóleon által csak egyszerűen Európa társalgójaként aposztrofált gigantikus Szent Márk térre a Bazilikával és a Dózse-palotával, amiben például a roppant izgalmas “Titkos útvonalak” séta keretében megismerhetjük a rejtett átjárókat, a privát szobákat, kínzókamrát, és a börtöncellát is, ahonnan Giacomo Casanova például 1756-ban megszökött jobb dolga lévén. Aztán ott a Ca’d’Oro, vagy a reggeli piac, na meg muszáj egy kávét innunk a Szent Márk téren, miközben egy teljes nagyzenekar muzsikál a pódiumról a fülünkbe, végigsétálni a legnagyobb brandeket felvonultató utcákon,

betérni Dolce&Gabbanához, mely üzlet egy valódi műemlék az utolsó szegletig helyrehozva, olyan mennyezetfreskókkal, olyan intarziás padlózattal, a lagúnák vizének színét imitáló márvánnyal, a naplementét megcsillantó arany mozaikokkal, hogy az embernek kedve lenne ideiglenes lakcímet igényelni a boltba.

Bruschettával minden jobb

Muszáj kissé flörtölnünk valamelyik csíkos pólós gondolás fiúcskával, aki elregéli, persze csak azon a tipikus laza, már-már hányaveti hangján, hogy ott élni óriási menőség, még akkor is, ha hol a megemelkedő víz, hol az állandó dohos nyirkosság megnehezíti kissé a mindennapokat, most pedig covid haverunk vágta állon jócskán a várost egy ideje. A farsangot ugyan eltörölte, de cserében azóta maszkot húzott mindenkire, akiben egyáltalán van kurázsi nekilódulni turistáskodni a világban. Szó szerint a mindennapi kenyerükért dolgoznak, hogy legyen fedél a fejük felett és legyen mit egyenek napra nap. Persze egy olasz nem csinál ebből akkora ügyet, mint a sopánkodó, ámbár mindenhol ott levő magyarok, csak megrántja a vállát, széles gesztusokkal, sószórásra is alkalmas, összeszorított ujjakkal magyaráz, miközben fél szemmel lesi a következő kuncsaftot és elismerően kurjantgat az arra haladó kurta szoknyás bakfis szakosztálynak. Szívből reméli, hogy egyszer befut újra a bőkezű pénztárcájú kínai és amerikai turistacsoport, addig azonban beéri a mi szórakoztatásunkkal és jobbnál jobb helyekre navigál minket.

Betérünk a Canal Grande kapujában található világhírű Harry’s bárba, ami 38 fokban is megkövetelheti a férfiaktól a hosszúnadrágot, a híre, dicsfénye, patinája megengedi ezt számára. Nekik tartozunk életfogytig hálaimával a pezsgős és barackpépes alapokon nyugvó, könnyed Bellini koktél megalkotásáért, na meg a fiatal, alig 60 éves múltra visszatekintő, finomra szeletelt nyers húsért, a carpaccioért. Itt gyártotta le a prototípust a szakács Mocenigo grófnőnek, akit az orvosai éppen nyershús-diétára fogtak. A hajszálvékonyan slankra szeletelt bélszínszeletek kis mustáros ruhát kaptak mindössze, a szakácsnak pedig a tányér látványáról a korszak népszerű festője, Vittore Carpaccio ugrott be elsőre, akinek jellegzetessége volt, hogy nyershúsvörös festéket egy egész raklappal használt. Emiatt aztán ripsz-ropsz meg is tartották a névadót: carpaccio lett az újszülött fogás.

Aztán egy lagúna partjára kiterített trattoriába csüccsenjünk le bruschettázni kissé a kockás abroszokhoz egy-két pohár vörösbort simítva a kezünkbe az árnyékban.

Ez a város, amiben apálykor is bokáig tocsogunk a romantikában, látott már annyi járványt, világégést, boszorkányégestést, tűzvészt és háborút, hogy ez a mostani víruska kevés lesz ahhoz, hogy jóbarátja, Fortuna sóhajtva lemorzsolódjon róla, és legfeljebb krónikájának apró betűs részébe fér majd bele. Mi se áldozzunk neki talán fajsúlyosabb fejezetet, legfőképpen pedig ne feledjük, hogy a páni félelem eteti a vírust, a makacs optimizmus és a kétoldali, olthatatlan életigenlés mellett azonban éhen hal. Nem győzöm hangsúlyozni, úgy szajkózom mantrahangon: jobb élni, mint megijedni! Pláne egy kis bruschettamorzsával a szánk sarkában.

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat, és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.” A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Igor Oliyarnik/Unsplash