A pozitív gondolkodásnak is van sötét oldala
Lehetséges túlságosan pozitívnak lenni? Túl optimista, túl ragyogó szemű, túl fáradhatatlanul bizakodó a jövővel kapcsolatban? A válasz igen – különösen, ha a merev és felszínes pozitív hozzáállás fenntartásáról van szó. Manapság ezt a fajta reakciót toxikus pozitivitásként ismerjük.
Kétségtelenül voltunk már olyan helyzetben, amikor megnyíltunk valakinek egy komoly problémáról, és válaszul azt mondta, „Ne aggódj, minden rendben lesz”. Máskülönben valaki talán könnyelműen biztatott arra, hogy „Fel a fejjel”, vagy talán azt mondta, hogy „Gondolj jó dolgokra”. Ez minden bizonnyal véget vet a beszélgetésnek, nem igaz? Azzal, hogy felhoztuk a nehéz témát, kifejeztük a vágyunkat, hogy egy kicsit tehermentesítsük magunkat, de azt a választ kaptuk, hogy a másik nem hajlandó meghallgatni. Azzal, hogy a beszélgetőpartnerünk a sablonos pozitív kijelentésekre hagyatkozott, megszakította a kapcsolatot közöttünk.
Gyakorlatiasabb hátrányai is lehetnek annak, ha krónikusan optimisták maradunk. Képzeljük el, hogy negatív visszajelzést kapunk a munkateljesítményünkről, és ahelyett, hogy konkrétan elmondanák, hogyan tudunk javulni, azt tanácsolják, hogy legyen „jó kedvünk” vagy „nézzük a dolgok jó oldalát”.
Vagy vegyük annak a szülőnek a szemszögét, aki felkeresi a gyermeke tanárát, és azt mondják neki, hogy „minden a legjobbra fog fordulni”, holott a gyermeke viselkedése valódi problémákra utaló jel lehet?
Operatív értelemben a toxikus pozitivitást úgy definiálták, mint a „stressz, a negativitás és a trauma lehetséges fogyatékosságot okozó vonásainak bármilyen elismerésének elkerülését vagy tagadását”, ahogyan Sokal, Trudel és Babb egy 2020-as cikkben fogalmazott.
Ez az a törekvés, hogy minden élményt – még azokat is, amelyek elkerülhetetlenül tragikusak – pozitív fényben lássunk. Gondoljunk csak arra a személyre, aki arra a hírre, hogy a szomszédja elvesztette a házát, azzal válaszol, hogy „lehetne rosszabb is”. Vagy az, aki egy súlyos betegség hírére azt mondja: „Minden okkal történik”.
Azok az emberek, akik azt vallják, hogy a pozitivitás mindenre gyógyír, valószínűleg azt mondják, hogy összpontosítsunk a jó dolgokra az életében, és kerüljük a szomorúság vagy a szorongás érzését, bármi is történt velünk. Azzal, hogy a beszélgetést a pozitív dolgokra korlátozzák, nem értik meg a tapasztalatainkban rejlő összes érzelmet. Ami még rosszabb, leértékelheti annak a nézőpontját, aki nehéz körülményeken megy keresztül, és ezzel elutasítást közvetít.
2006-ban a San Diegói Kaliforniai Egyetem és a Bostoni Egyetem kutatócsoportja 60 hangulati vagy szorongásos zavarban szenvedő ember bevonásával vizsgálta a túlzott pozitivitást. A résztvevők felét arra kérték, hogy elnyomják az érzelmeiket, miközben egy intenzív, megható filmet néznek; a többieknek azt mondták, hogy fogadják el a nézés közben felmerülő érzéseiket.
Ebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy az érzelmek elfojtása – ahogyan azt a pozitív hozzáállást erőltetve teszi az ember, aki nem képes elviselni az aggodalmat vagy a szomorúságot – a negatív affektusok magasabb szintjével, alacsonyabb pozitív érzésekkel és csökkent jólléttel volt összefüggésben.
Néhány évvel később Wood, Perunovic és Lee három, egymással összefüggő vizsgálatban vizsgálta a pozitív gondolatok hatásait, és azt találták, hogy ezek az önmegnyilatkozások az alacsony önértékelésű embereknél fejtették ki a legnagyobb – vagyis negatív – hatásukat.
Már csak ezekből a tanulmányokból is világossá válik, hogy a felszínes pozitivitásra való támaszkodás, az árnyalatok vagy az érzelmi összetettség figyelembevétele nélkül, nem egészséges. Sokan azonban nem ismerik az érzelmek kezelésének más módjait, vagy más kommunikációs stílusokat.
Fontos felismerni, hogy a pozitivitásra való hagyatkozás csökkentésével sokkal jobb hallgatóvá válhatunk. Ahelyett, hogy azt mondanánk valakinek, hogy „nézze a dolgok jó oldalát”, miért nem ismerjük el, hogy valami komoly dolgon megy keresztül? Mondhatnánk, hogy amin keresztülmennek, az elég nehéznek hangzik, vagy, hogy megértjük, miért éreznek úgy, ahogyan éreznek.
Ha pedig nem tudjuk, hogyan válaszoljunk, talán még be is ismerhetjük. Ha valami olyan egyszerűt mondunk, mint „Azt hiszem, nem tudom, mit mondhatnék”, már azzal is segíthet, hogy elfogadjuk a téma komolyságát. A „Van rá mód, hogy segítsek?” is ugyanezt a célt szolgálhatja. Együttérzést közvetít a beszélgetőpartner felé, még akkor is, ha elismerjük, hogy a helyzete nehéz.
Az, hogy időnként derűlátók és reménykedők vagyunk, önmagában nem szörnyű dolog. De ebben az esetben fontos a mértékletesség. A túlzott, nem megfelelő pozitivitás a súlyos helyzetekkel szemben nyomasztó, elidegenítő vagy akár káros is lehet. A másik ember fájdalmas körülményeinek elismerése, még akkor is, ha kockáztatjuk, hogy nem tudjuk teljesen, hogyan segíthetnénk, gyakran a legjobb út.
Nyitókép: Shutterstock
