A Colorado állam délnyugati részén található Mesa Verde több mint nyolcszáz éve még az ősi pueblo népek otthona volt. A 12. század végén a közösség tagjai a fennsíkokról fokozatosan a természetes sziklafalak mélyedéseibe költöztek, ahol lenyűgöző lakóhelyeket alakítottak ki. A sziklába vájt épületek között egyszerű, egyhelyiséges tárolók és hatalmas települések is helyet kaptak. A legismertebb a Cliff Palace, amely mintegy 150 helyiségből áll, és egykor körülbelül száz embernek adott otthont. A 13. század közepére a közösség fokozatosan továbbvándorolt a mai Új-Mexikó és Arizona területére, a települések pedig elnéptelenedtek. A különleges épületek ma a Mesa Verde Nemzeti Park részeként látogathatók, a legjelentősebb romokat vezetett túrákon lehet bejárni, de több kilátópontról és túraútvonalról is jól láthatók.

Bodie története szinte tankönyvi példája az amerikai aranyláz korszakának. A település azután kezdett rohamosan fejlődni, hogy az 1870-es években gazdag aranyércet találtak a környéken. Egyetlen évtized alatt néhány tucat lakosból több mint tízezres várossá nőtte ki magát, ahol közel kétezer épület állt. A fellendülés azonban nem tartott sokáig. Az 1880-as évektől egyre többen költöztek el, a bányászat pedig 1942-ben végleg megszűnt. A várost két nagy tűzvész is sújtotta, ezért az eredeti épületeknek csak kis része maradt fenn. Bodie ma történelmi állami parkként működik, ahol a látogatók végigsétálhatnak az egykori főutcán, és olyan házakat láthatnak, amelyek szinte érintetlenül őrzik az utolsó lakók távozásának pillanatát. A települést gyakran keresik fel filmes stábok és paranormális jelenségek iránt érdeklődők is.

A Namib-sivatagban fekvő Kolmanskop egykor a világ egyik legfontosabb gyémántbányászati központja volt. A település fejlődése 1908-ban indult, amikor egy vasúti munkás gyémántokat talált a környéken. Néhány év alatt virágzó várossá vált, ahol kórház, bálterem, jéggyár és még a déli félteke első röntgenkészüléke is működött. 1912-re a világ gyémánttermelésének csaknem 12 százaléka innen származott. Az intenzív bányászat azonban fokozatosan kimerítette a lelőhelyeket, ezért az 1950-es évekre a lakók elhagyták a települést, amely 1956-ra teljesen kiürült. Azóta a sivatag lassan visszahódította a területet. A homokdűnék betörtek a házakba, és ma már a szobák jelentős részét homok tölti meg, miközben a színes tapéták és a századfordulós építészet részletei még mindig jól kivehetők.

A Spitzbergákon található Pyramiden szinte úgy néz ki, mintha a lakói egyik napról a másikra tűntek volna el. Az egykori orosz szénbányász-település épületeiben ma is csészék állnak az asztalokon, újságkivágások lógnak a falakon, a folyosókon pedig sífelszerelések maradtak. Az 1980-as években több mint ezren éltek itt, ám a szén árának csökkenése, a kitermelés nehézségei és egy súlyos repülőgép-szerencsétlenség végül a bánya bezárásához vezetett. A termelés 1998-ban állt le, a települést pedig elhagyták. Az épületek és az ipari létesítmények ma is állnak, miközben a környék igazi urai már a sarki rókák, a tengeri madarak és időnként a jegesmedvék.

Dubajtól mintegy másfél órányira északra található Al Jazira Al Hamra, amelynek története egészen a 14. századig nyúlik vissza. A település egykor virágzó gyöngyhalász- és kereskedőfalu volt, ma viszont üres mecsetei, korallkőből és vályogtéglából épült házai, valamint elhagyott piacterei idézik fel az olajkorszak előtti Egyesült Arab Emírségek világát. A lakók az 1960-as években költöztek el, amikor az olajipar fejlődése gyökeresen átalakította a térség gazdaságát és életmódját. A település különlegessége, hogy épületei ma is jól megmutatják a hagyományos emirátusi építészet jellegzetes elemeit, köztük a faragott faajtókat és a szélfogó tornyokat, amelyek egykor a természetes szellőzést szolgálták.

Villa Epecuén hosszú éveken át népszerű tóparti üdülőváros volt Buenos Airestől délnyugatra. A település sorsa azonban 1985-ben egyetlen pillanat alatt megváltozott, amikor a megáradt tó áttörte a gátat, és a várost elborította a víz. Az épületek több mint húsz éven át a víz alatt maradtak. Csak a 2000-es évek elején kezdtek újra előbukkanni, amikor a tó vízszintje fokozatosan csökkent. Ma a sókristályokkal borított romok különös látványt nyújtanak, ezért Villa Epecuén a fotósok egyik kedvelt úti céljává vált.

Tskaltubo egykor gyógyforrásairól és fényűző szovjet szanatóriumairól volt ismert. A város hosszú időn át a Szovjetunió egyik legnépszerűbb egészségturisztikai központjaként működött, ahol a látogatók egyszerre keresték a gyógyulást és a kikapcsolódást. A Szovjetunió felbomlása után azonban a település gyors hanyatlásnak indult. A gazdasági nehézségek miatt a szanatóriumok és fürdők egy része bezárt, az egykor elegáns épületek pedig lassan az enyészeté lettek. A díszes homlokzatok, a hatalmas csarnokok és a megfakult falfestmények ma is emlékeztetnek arra, milyen jelentős üdülőhely volt egykor.

A dél-olaszországi Craco már messziről is látványos, hiszen egy magas domb tetején emelkedik a középkori település. Az épületek a középkori olasz építészetet és a normann hatásokat is őrzik, miközben erődített falak, faragott kapuk és szűk utcák idézik fel a város múltját. A lakói azonban kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. Az 1963-as földcsuszamlás után a település egyre veszélyesebbé vált, majd az 1972-es árvíz és az 1980-as földrengés végleg megpecsételte a sorsát. A város teljesen kiürült, romjai pedig ma is a hegytetőn állnak.

A chilei Atacama-sivatagban fekvő Humberstone a 19. század végén és a 20. század elején a salétrombányászat egyik központja volt. A településen ezrek dolgoztak, a városban színház, lakóházak és még egy hajótestből kialakított úszómedence is helyet kapott. A természetes salétrom iránti kereslet azonban jelentősen visszaesett, miután megjelent a szintetikus változat. A bányák végül 1960-ban bezártak, Humberstone pedig szellemvárossá vált. A rendkívül száraz sivatagi éghajlatnak köszönhetően az épületek, a faüzletek és az ipari berendezések nagy része ma is meglepően jó állapotban maradt fenn. A település ma az UNESCO világörökségi helyszínei közé tartozik.

Pripjaty története talán a legismertebb az elhagyott városok közül. A település mindössze két kilométerre épült a csernobili atomerőműtől, és közel ötvenezer embernek adott otthont. Lakóinak többsége az erőműben dolgozott, ezért a várost is ennek kiszolgálására hozták létre. Az 1986-os atomkatasztrófa után a lakosságot gyorsan evakuálták. A helyieknek azt mondták, hogy csak a legszükségesebb holmikat vigyék magukkal, mert néhány napon belül hazatérhetnek. Erre azonban soha nem került sor. A város azóta is lakatlan. Az óriáskerék, a dodzsemek, a panelházak és a közterek ma is ott állnak, miközben a természet fokozatosan visszahódítja az egykori utcákat. Pripjaty napjainkban is a világ egyik legismertebb szellemvárosa, amely fotósokat és történelem iránt érdeklődő látogatókat vonz.