Napfogyatkozás akkor következik be, amikor a Hold a Földről nézve a Nap elé kerül. Ilyen együttállás évente két-öt alkalommal történik valahol a bolygón, teljes napfogyatkozáskor pedig a totalitás sávjában rövid időre szinte teljes sötétség borulhat a tájra. A látvány évszázadokon át egyszerre keltett félelmet és csodálatot, ezért számos kultúra saját történettel próbálta megmagyarázni, mi történik ilyenkor az égen. Az egyik legelterjedtebb elképzelés szerint valamilyen állat vagy természetfeletti lény falja fel a Napot. Vietnámi történetekben egy béka nyeli el az égitestet, az Andok vidékén élő népek hagyományaiban pedig egy puma támad rá, amelyet kiabálással és állathangok utánzásával próbáltak elriasztani. A csaktó mondák fekete mókusokat, a kínai folklór egy hatalmas sárkányt, az apapocúva-guaraník pedig egy éhes denevért tettek felelőssé a sötétségért. A jávai mitológiában Batara Kala, a sötétség istene próbálja elnyelni a Napot, ezért dobolással és áldozatokkal igyekeztek kiengesztelni. Az északi mitológiában Sköll farkas üldözi Sol napistennőt, míg Hati Mani holdistent hajszolja. A napfogyatkozás azt jelezte, hogy az üldöző veszélyesen közel került áldozatához. A történet végső beteljesülése Ragnarökhöz, vagyis a világ pusztulásához kapcsolódott.

Sok kultúrában a napfogyatkozást az istenek elégedetlenségével vagy közelgő bajjal hozták összefüggésbe. Az ókori görög világban az égi jelenség az istenek haragját jelezhette, az inkák számára pedig Inti napisten rosszallásának jele lehetett. Erdélyi folklórhagyományokban olyan elképzelés is fennmaradt, amely szerint a Nap az emberek viselkedése miatt fordul el a Földtől. Az ókori Rómában ennél összetettebb kép alakult ki a jelenségről. A művelt rétegek ismerték a napfogyatkozások csillagászati hátterét, mégsem választották el teljesen a a vallási értelmezéstől. A babiloni csillagászok már korábban felismerték a fogyatkozások szabályos ismétlődését, tudásuk pedig a görögök közvetítésével a római világba is eljutott. Idősebb Plinius és Seneca munkái alapján a római elit komoly csillagászati ismeretekkel rendelkezett. Cassius Dio beszámolója szerint Claudius császár Kr. u. 45-ben előre közölte a lakossággal, hogy augusztus 1-jén napfogyatkozás várható, és annak kezdetéről, illetve várható időtartamáról is tájékoztatást adott. Ezzel azt próbálhatta elérni, hogy az emberek kiszámítható természeti jelenségként, és ne váratlan rossz előjelként éljék meg az égbolt elsötétülését.

A csillagászati ismeretek azonban nem szüntették meg a vallási jelentést. A római gondolkodásban a természet rendkívüli eseményeit az istenek üzeneteiként is értelmezhették. A napfogyatkozás így bekerülhetett a prodigia közé, vagyis azoknak a szokatlan jelenségeknek a sorába, amelyek az istenek és az emberek közötti rend felborulására figyelmeztettek. Livius történetíró több olyan esetet is feljegyzett, amikor egy napfogyatkozást vallási intézkedések követtek. Kr. e. 340-ben a jelenség jégesővel esett egybe, ezért a szenátus engesztelő szertartásokat rendelt el. Kr. e. 188. július 17-én egy újabb fogyatkozás után háromnapos megtisztulási szertartást tartottak az Aventinuson.

Érdekesség, hogy háborúk és politikai válságok idején az égi jelenségeket gyakran még nagyobb figyelemmel kísérték. Cassius Dio például Kr. e. 49-ben, Caesar és Pompeius polgárháborújának kezdetén egy teljes napfogyatkozást is azok között a rendkívüli jelek között említett, amelyeket Rómát fenyegető szerencsétlenségek előjeleként értelmeztek.

Más kultúrák kevésbé fenyegető magyarázatokat társítottak a napfogyatkozáshoz. A perui Andokban élő ajmarák szerint ilyenkor a Nap megbetegszik, ezért tüzek gyújtásával próbálták pótolni elvesző fényét. Egy nuxalk történetben a Nap egyszerűen elejti a fáklyáját. A csippevák olykor égő nyilakat lőttek az ég felé, hogy segítsenek visszaadni az égitest erejét. Egy óperzsa legenda pedig peri nevű tündérszerű lények tréfájával magyarázta a Nap eltűnését. A maják már előre ki tudták számítani a nap- és holdfogyatkozások időpontját, megfigyeléseiket pedig a drezdai kódexben is rögzítették. A pontos csillagászati tudás mellett vallási értelmezésük is volt a jelenségre, amelyet Kinich Ahau napisten haragjával és a Napot felfalni próbáló hangyákkal is összekapcsoltak.

A világ több pontján a napfogyatkozás az emberi kapcsolatokról és a kozmikus rendről szóló történetek részévé vált. Az észak-togói batammalibák hite szerint a sötétséget a Nap és a Hold közötti harc okozza. Az emberek ilyenkor saját konfliktusaikat is igyekeztek rendezni, abban bízva, hogy ezzel az égitesteket is kibékíthetik. Benin egyes hagyományaiban a Nap és a Hold szerelmesekként találkozik, és találkozásuk idején sötétül el az ég. A tahiti mitológiában hasonló történet jelenik meg. A Nap és a Hold annyira elmerül egymás társaságában, hogy rövid időre megfeledkeznek arról, hogy meg kell világítaniuk az eget.

A navahó, vagyis diné hagyomány a napfogyatkozást a kozmikus rend részének és a megújulás időszakának tekinti. A jelenség idején az elcsendesedés, a pihenés és a szent dolgokra fordított figyelem kerül előtérbe, miközben a Nap közvetlen megfigyelését hagyományosan kerülik. Hasonló gondolatok a modern spirituális irányzatokban is megjelentek. Egyes értelmezések szerint a napfogyatkozás alkalmat teremthet az önvizsgálatra, régi szokások újragondolására és új életszakaszok kezdetére. A sötétség és a fény váltakozását ebben a szemléletben belső folyamatok jelképeként értelmezik, amely segíthet felszínre hozni korábban háttérbe szorult felismeréseket. A tudomány ma már pontosan leírja a napfogyatkozások kialakulását, a hozzájuk kapcsolódó történetek azonban jól érzékeltetik, milyen erős hatást gyakorolt az emberre a nappali égbolt váratlan elsötétülése.

(Múlt-kor, Mental Floss)