Valószínűleg mindannyian éreztük már úgy, hogy egy dallam megérint minket. Most úgy tűnik, ebben több az igazság, mint eredetileg gondolnánk.
Egy új elmélet − melyet a Nature Reviews Neuroscience folyóirat tudományos cikke ír le − szerint nem csak hallgatjuk a zenét, hanem a testünk fizikailag is rezonál vele, mivel agyunk természetes rezgései szinkronba kerülnek a ritmus és a hangmagasság szerkezetével.
A zenét gyakran „univerzális nyelvnek” tartják – különböző kultúrákból származó emberek hasonló mozdulatokat végeznek, a kisgyerekek pedig ösztönösen mozognak a ritmusra.
Ez is érdekelhet: A zene ugyanúgy javítja a mentális egészséget, mint a mozgás
A neurális rezonancia elmélet szerint nem csak megtanuljuk, hogy bizonyos zenékben mire számíthatunk, hanem olyan aspektusokat is elsajátítunk, mint a zenében hallható harmónia, melyek szinkronban vannak az agy rezonanciamintáival.
„Az elmélet szerint a zene nem csak azért hatalmas erejű, mert halljuk, hanem azért is, mert az agyunk és a testünk is azzá válik”
– mondja Caroline Palmer, a kanadai McGill Egyetem idegtudósa.
„Ennek nagy jelentősége van a terápiában, az oktatásban és a technológiában.”
Természetesen az emberiség évezredek óta kísérletezik a zenével, és anélkül, hogy feltétlenül megértette volna, miért, rájött, mi hangzik számára a legjobban.
A neurális rezonancia elméletet (NRT) Palmer és társszerzői most hivatalosan is leírták tudományos cikkükben, amely a zenei idegtudomány irodalmának áttekintése.
Az NRT egyik legfontosabb megállapítása, hogy az idegi oszcillációk különböző sebességgel szinkronizálódnak a külső hangokkal. Az időskálán a lassabb végén található az, amit ritmusnak nevezünk, amelynek jellegzetes ütemére lehet táncolni vagy dobolni. A kéreg neuronjai olyan frekvenciákon oszcillálnak, amelyek rezonálnak a zene impulzusain.
Fotó: Unsplash
A magasabb frekvenciák, körülbelül 30-tól 4000 hertz felett, hangmagasságként érzékelhetők. A kéregben a gamma-frekvenciájú oszcillációk szinkronban vannak az alacsonyabb frekvenciákkal, míg a hallóideg, az agytörzs és a csiga a magasabb hangmagasságokon rezonál. Mindez együttesen teszi a zenét élvezetessé, függetlenül a zenei előtanulmányoktól – a kisgyerekektől a klasszikusan képzett profikig.
„A statisztikailag univerzális struktúrák valószínűleg azért alakultak ki a zenében, mert megfelelnek a komplex, mintázatokat alkotó dinamikus rendszerek stabil állapotainak”
– magyarázzák a szerzők.
Ez nem jelenti azt, hogy a zene értékelésében nincs tanulási tényező; a csapat szerint olyan aspektusok, mint a lüktetés és a komplexebb struktúrák, például a metrum, kultúránként nagyban eltérhetnek.
Az egyszerű lüktetés, mint például amikor tapsolunk, gyorsabban fejlődnek és idővel erősebbé válnak, de a komplexebb struktúrák kultúraspecifikusak. Idővel az agyi oszcillációk egyfajta elfogultságot mutattak a tanult struktúrák iránt, amit attunementnek (ráhangolódás) neveznek.
Az NRT által vizsgált egyéb aspektusok közé tartozik a groove, ami alapvetően a zenére való testmozgás iránti vágy. Amikor egy ütem nem követi a kiszámítható lüktetést, hanem bizonyos mértékben a lüktetés közé esik, az agynak ki kell töltenie a hiányzó részeket – ezt a csapat nemlineáris rezonanciának nevezi.
A „magas groove-értékelés” a megfelelő mennyiségű nemlineáris rezonanciát igényelte. Természetesen a túl szaggatott zene sem elég groovy ahhoz, hogy táncolni lehessen rá. Érthető, hogy a popzene általában pontosan ebbe a tartományba esik.
A tanulmány azt is vizsgálja, hogy az NRT hogyan magyarázza a zene egyéb aspektusait, és mit tanulhatunk abból, ha ezt az univerzális örömre alkalmazzuk.
„Az NRT betekintést nyújthat mind az idegtudományba, mind az emberi viselkedésbe, valamint a kettő közötti kapcsolatba”
– írják a kutatók.
„Ez a betekintés fényt deríthet az agy és a test közötti összefüggésekre, a zene érzelmek közvetítésére való képességére, a zene szerepére az interperszonális kötődésben, valamint a zene alkalmazására az agy egészségében.”
Nyitókép: Unsplash
