A mozgás nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is formálja, azonban mindenki számára más-más formában érhetjük el a kívánt egyensúlyt. Társszerzőnk, László Nicole útja a futástól a jógán át a hip-hopig vezetett, miközben felfedezte, hogy hogyan is találhatjuk meg a számunkra tökéletes mozgásformát.
Jó néhány évvel ezelőtti fizika tanulmányaimból mindössze arra emlékszem, hogy az utolsó óránkon, afféle útravaló gyanánt azzal a bölcsességgel engedett minket szárnyainkra Hernádiné Botoska Matild tanárnő, hogy jól jegyezzük meg, ne azzal kössük össze az életünket, aki nélkül nem tudunk élni, hanem azzal, akivel tudunk. Ezt persze rögtön megjegyeztem, szemben az addig mantrázott tananyaggal, mert Faraday és Ohm törvényével szemben ennek végre volt hasznosítható értelme.
Aztán sebesen tovaröppent néhány évtized és a reggeli zuhanyzást követő tükörképem leporolta a fejemben a gravitációról tanultakat is. Basszus! Még ha jobbról a szerencse, balról a jóféle genetika fogott is minket kézen, akkor is eljön a nap, mikor nincs mese, az újévi fogadalmak közé az edző termi bérlet használatát is bele kell fogalmazzuk. Távol álljon tőlem az önostorozó, kákán is csomót kereső attitűd, teljesen ki vagyok békülve a kitartóan homokóra formámmal, csak hát egy ponton be kellett lássam, hogy itt-ott már több a homok az ideálisnál.
Hiszem, hogy mindenki számára létezik szerethető sport, de ezt megtalálni buktatókkal jócskán tarkított feladat, különösen mivel a fedett pályás ki néz magasabbra és a sakk ezúttal nem jöhet szóba. Én elindultam a #fussforestfuss tengelyen, mivel ahhoz pusztán egy nyúl-vagy sportcipőre van szükség, és egyébként jóban is vagyunk, azzal az apró kiegészítő megjegyzéssel, hogy futni egészen remek feldobott jókedvben, mikor az ember szinte végig repül a kilométereken, ugyanakkor roppant célravezető és hasznos dühödt elkeseredettség esetén is, mert a napi penzum befejezésére a futócipőnk mögött hagyjuk a feszültséget, sőt, szerencsés esetben egy komplett kis megoldókulccsal a tarsolyunkban megyünk zuhanyozni. Viszont neutrálisan szürke hétköznapokon, ködben bújócskázó téli napokon csigalassan araszolnak velünk a méterek.
Lássuk be, hogy jóga és pilátesz nélkül nem is vagyunk emberek, és ha nem posztolunk negyedévente egy roppant bonyolult, Laokoón csoport-szerűen összegabalyodott végtagú ászanát vagy pilátesz gyakorlatot valamely közösségi médiás platformra, akkor kivet minket a társadalom, leírtak minket és sóval hintik be még a hűlt helyünket is. Én is csinálom ám, csinálom én kötelességtudóan, de inkább csak a dögös kiegészítők, főként pedig a tüneményesen türelmes jógatanárnő barátnőm miatt, aki patentül a fejembe öntötte tölcsérrel a tényekkel alátámasztott bölcsességet, hogy ezzel a mozgásformával biztosítjuk, hogy még évtizedek múltán se nyögve tápászkodjunk fel a karosszékből. Tetejében a közelmúltban jógaórán elhangzó mondat durván betalált és állon vágott, nevezetesen az, hogy a testünk annyi éves marad, ahány évesen elkezdünk rendszeresen jógázni, amiről mondjuk szólhattak volna inkább a harmincadik születésnapom magasságában, na de mindegy is most már.
Mindenki más és más fordulatszámon pörög, és a legcélszerűbb annak megfelelő mozgásformát találnia, mert akkor nem azt érezzük, hogy bosszantóan lassítanak, vagy hogy komfortzónánkból kitaszigálva noszogatnak. Én afféle mulatkás búgócsiga vagyok, ezért nekem a (nem ér nevetni!) hip-hop jött be leginkább, ami a koreográfiák miatt a szeriális memóriámat is edzésben tartja folyamatosan olajozva a rozsdásodásra hajlamos fogaskerekeket, ráadásul bár komoly sportértékkel bír állandó zsírégető tartományban tartva a pulzusszámot, de mégis azt érezzük közben, hogy csak táncikálunk határtalan jókedvünkben. Bónuszként csodás emberekkel teszem mindezt, afféle együtt síró-együtt nevető kompániával, akikkel a táncot követő kávézás során megvitatjuk az élet buktatóit, megszakértjük a mindennapokat és közösen jól kinevetjük a problémáinkat egymás életvezetési tanácsadója és pszichiátereként. Több évtized robogott tova az életemből azzal az alapvetéssel, hogy a nők és a férfiak egyetlen dologban értenek egyet: nem bíznak a nőkben. Itt pedig összegereblyéződött egy olyan kompánia, akikre az életemet is csukott szemmel bíznám. Kincsként őrizzük a kis csapatunkat, és őszintén szólva nem is vagyunk túl befogadóak vagy rugalmasak a frissen érkezettekkel szemben. Talán a rohadék vagy a giga undok tudná leginkább árnyalni a valóságot, de egységesen elömlő szimpátia és/vagy több ajánlás esetén azért teszünk kivételeket.
Rákacsintottam már a boxra, zumbára, az edzőtermi súlyokra, falmászásra, az idegességtől falra mászásra, de a lényeg az csupán, hogy ki-ki találja meg a számára leginkább megfelelőt erről a széles palettáról, verjük csapra az ilyenkor felszabaduló örömhormont és legyünk endorfin-függők! A boldog nők a legszebbek, ez pedig életkor-és testsúly-független, punktum!
Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
Nyitókép: Shutterstock
