A 19. században és még a 20. század elején is komoly előítéletekkel találkozhattak azok a nők, akik íróként szerettek volna érvényesülni. A kiadók és az olvasók gyakran már a szerző neme alapján ítélték meg a műveket, a női szerzőket pedig hajlamosak voltak kevésbé komolyan venni. Különösen nehéz helyzetbe kerülhettek azok, akik olyan témákról írtak, amelyeket a kor társadalma nem tartott „nőhöz illőnek”.

Néhány írónő ezért egyszerű, de hatásos megoldást választott: férfi álnév mögé rejtette valódi személyazonosságát. Mások csupán a monogramjukat használták, hogy az olvasó ne tudja azonnal megállapítani, nő vagy férfi írta-e a könyvet.

A módszer működött. A listán szereplő nők közül többen az angol nyelvű irodalom legfontosabb alakjai közé emelkedtek – miközben pályájuk elején még egészen más név szerepelt könyveik borítóján.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a Jane Eyre első kiadásának borítóján ne Charlotte Brontë nevét keressük. Amikor azonban a regény 1847-ben megjelent, szerzőjeként Currer Bellt tüntették fel.

Charlotte és két írónővére, Emily és Anne tudatosan választottak olyan álneveket, amelyek nem árulták el a nemüket. Már első közös verseskötetüket is Currer, Ellis és Acton Bell néven jelentették meg, és később regényeiknél is megtartották ezeket.

Charlotte később maga is beszélt döntésük okáról: a nővérek úgy érezték, hogy a női szerzőket előítéletek alapján ítélik meg. Nem akarták, hogy könyveik sorsáról az döntsön, milyen nemű ember írta őket.

A Jane Eyre végül hatalmas sikert aratott, ugyanakkor némi botrány is kísérte megjelenését. A történet egy árva lány életét követi végig a kegyetlen gyermekkortól a viharos szerelemig, miközben olyan kérdéseket érint, mint a női önállóság, a társadalmi osztályok közötti különbségek és a nemek közötti egyenlőtlenség. Jó hír, hogy hamarosan érkezik a regény új sorozatadaptációja, amiről itt olvashatsz.

Charlotte húga, Emily Brontë szintén férfi hangzású név mögé bújt. Egyetlen regénye, az Üvöltő szelek 1847-ben Ellis Bell neve alatt jelent meg.

A sötét, gótikus történet Heathcliff és Catherine Earnshaw pusztító kapcsolatán keresztül mutatja be többek között a megszállottságot, a bosszút, a társadalmi különbségeket és a bántalmazás következményeit.

Emily ugyanazért választotta az álnevet, amiért nővérei: azt akarta, hogy művét a történet és az írói teljesítmény alapján ítéljék meg, ne pedig azért utasítsák el, mert nő írta.

Emily mindössze egy évvel regénye megjelenése után, 1848-ban meghalt. Valódi személyazonosságát Charlotte később, az Üvöltő szelek 1850-es kiadásának előszavában tárta a nyilvánosság elé. Arról, hogy a Brontë nővérek könyvei közül valójában melyik a legjobb, ebben a cikkünkben olvashatsz. A legújabb filmes feldolgozás változtatásait a könyvhöz képest pedig ebben a cikkben gyűjtöttük össze.

A legfiatalabb Brontë nővér, Anne az Acton Bell nevet választotta. Első regénye az Agnes Grey volt, második könyve azonban már jóval nagyobb vihart kavart.

A Wildfell asszonya olyan témákhoz nyúlt, amelyekről egy tiszteletre méltó viktoriánus nőnek elvileg hallgatnia kellett volna. A történetben megjelenik az alkoholizmus és a családon belüli bántalmazás, főhősnője pedig elhagyja férjét, hogy megvédje magát és gyermekét.

A könyv megjelenésekor komoly botrányt okozott. Még Charlotte sem értett egyet azzal, hogy húga ilyen témákról írt.

Anne azonban éppen olyan női tapasztalatokat tett láthatóvá, amelyeket a korabeli társadalom szívesebben söpört volna a szőnyeg alá. Nem sokkal a regény megjelenése után, mindössze 29 évesen meghalt.

Louisa May Alcott nevéről ma szinte mindenkinek a Kisasszonyok jut eszébe. A négy March nővér története az amerikai irodalom egyik klasszikusa lett, Alcott azonban jóval sötétebb történeteket is írt.

Mielőtt világhírűvé vált volna, A. M. Barnard álnéven több szenzációs történetet és thrillert publikált. Ezekben erőszak, bosszú, tiltott szerelem és más, akkoriban női szerzőktől merésznek számító témák is megjelentek.

Alcott titkára csak jóval később derült fény. Az 1940-es években ritka könyvekkel foglalkozó kutatók kapcsolták össze A. M. Barnard műveit a Kisasszonyok szerzőjével.

A történet ráadásul talán még ma sem ért teljesen véget: kutatók szerint elképzelhető, hogy Alcott más álneveket is használt, és további, eddig nem azonosított írásai is létezhetnek.

Mary St Leger Kingsley helyzete némileg különbözött a többiekétől. Nemcsak nőként kellett megtalálnia saját hangját az irodalmi világban, hanem egy híres író árnyékából is ki kellett lépnie: apja Charles Kingsley, a korszak ismert szerzője volt.

Mary a Lucas Malet álnevet választotta, amelyet két női rokona nevéből alkotott meg. A kutatók szerint ezzel egyszerre próbált eltávolodni apja hírnevétől és elrejteni saját nemét, különösen azért, mert társadalmilag kényes témákról is szeretett volna írni.

1901-ben megjelent The History of Sir Richard Calmady című regénye a viktoriánus társadalom korlátait, az emberi vágyakat és az ezek közötti konfliktust vizsgálta. Főhőse egy gazdag férfi, akinek életét egy gyermekkori baleset következtében kialakult testi fogyatékosság határozza meg.

Charlotte, Emily és Anne Brontë, Louisa May Alcott, Mary Ann Evans és Mary St Leger Kingsley történetei különböznek egymástól, döntésük mögött azonban hasonló probléma húzódott meg. Olyan irodalmi világban próbáltak érvényesülni, amelyben egy nő neve már önmagában befolyásolhatta, hogyan fogadják a művét.

A férfi álnév ezért nem egyszerű játék vagy különcség volt. Lehetőséget adott arra, hogy az olvasó először a szöveggel találkozzon, és csak később derüljön ki, ki írta.

A történet legnagyobb iróniája, hogy ezeknek a nőknek egykor el kellett rejteniük a nevüket azért, hogy esélyt kapjanak – ma pedig éppen a valódi nevük szerepel az irodalomtörténet legfontosabb lapjain.