William Holman Hunt 1854-ben elkészült Az ébredő lelkiismeret című festményét nézve, a viktoriánus korban sokan nem értették, mit látnak. Egyesek szerint egy egyszerű családi nézeteltérés pillanatát örökítette meg a festő, mások értetlenül álltak a jelenet előtt. A kép azonban valójában egy pszichológiai dráma, amely egyetlen pillanatba sűríti egy nő felismerését és kétségbeesett vágyát a változásra.

A szoba, amelyben a jelenet játszódik, nem otthonos lakótér, hanem egy gondosan megkomponált „aranykalitka”. Hunt minden részletet azért helyezett el, hogy elmesélje a háttérben zajló tragédiát.

A helyiség túlságosan díszes, túl fényűző és túlságosan új ahhoz, hogy egy tisztességes viktoriánus otthon nappalija legyen, a bútorok csillogása inkább a frissen szerzett vagyon hivalkodó világát idézi.

A festő egy úgynevezett maison de convenance, vagyis egy titkos találkozásokra bérelt lakás hangulatát akarta megteremteni. Hunt még egy hasonló helyiséget is felkeresett London St. John’s Wood negyedében, hogy a környezet minél hitelesebb legyen.

A kép középpontjában egy fiatal nő áll, aki hirtelen feláll a férfi öléből. Kezei összekulcsolódnak, tekintete pedig valami távoli pontra szegeződik. A mozdulat nem egyszerű gesztus: egy belső felismerés pillanata. Közelebbről megnézve a kezét, egy fontos részlet tűnik fel: szinte minden ujján gyűrű van, kivéve azt az egyet, ahol egy esküvői gyűrűnek kellene lennie. A nő nem feleség, hanem egy gazdag férfi eltartott szeretője, akit a látszólagos kényelem valójában fogságban tart.

Hunt a szoba szinte minden elemével üzenetet közvetít. Például a férfi ledobott kalapja és kesztyűje arra utal, hogy csak rövid látogatásra érkezett. Az asztal alatt egy macska játszik egy sérült madárral a nő saját helyzetének szimbolikus képe: egy olyan áldozaté, amely képtelen kiszabadulni.

A földön összegubancolódott fonal a függőség és a bonyolult élethelyzet jelképe. A zárt üvegbúra alatt tartott óra pedig azt sugallja, hogy ebben a mesterséges világban még az idő is megállni látszik.

A festő azt mutatja meg, hogy a szobában található minden luxuscikk ára megfizetett, beleértve magát a nőt is.

A festmény legfontosabb pillanata az, amikor a nő hirtelen feláll. Rakcióját feltehetően a zongora magyarázza, amint a férfi éppen játszik, a kottán pedig Thomas Moore Oft in the Stilly Night című dala látható. A mű szövege elveszett álmokról, elmulasztott lehetőségekről és egy boldogabb múlt emlékéről szól. A dal véletlenül elindít valamit a nőben. A felismerés pillanatában ráébred saját helyzetére, arra, hogy milyen életet él, és milyen jövő várhat rá. 

A fehér ruha tisztasága különösen fontos szimbólum: egy korabeli kritikus szerint éppen ez emlékeztet arra, milyen gyorsan beszennyeződhet majd, ha a nő egyszer elveszíti a férfi támogatását, és az utcára kerül.

Hunt azonban nem hagyja teljesen reménytelennek a történetet. A festményen a nő alakja mögött egy hatalmas tükör található, amely a festmény egyik legfontosabb eleme. A viktoriánus művészetben a tükrök gyakran a hiúságot és az önimádatot jelképezték, Hunt azonban egészen más céllal használta: a tükörben a férfi arcát is látjuk: megjelenik benne az, amit a nő néz. Egy nyitott ablak tükröződik vissza, amelyen keresztül ragyogó természetes fény árad be a sötét szobába, odakint egy virágzó tavaszi kert látható. A nő hátat fordít a csillogó zongorának, a csábítás helyszínének, és a fény felé fordul. A tükör egyszerre mutatja meg két világ ellentétét: a mesterséges, üres luxust bent és az élet lehetőségét odakint.

Hunt nagy hatással volt Arnolfini Portrait összetett tükörhasználatára is, ám míg a világ egyik legtragikusabb festményét megalkotó Jan van Eyck tükrében a belépők jelennek meg, Hunt tükrében a menekülés útja tárul fel.

A festmény személyes történetet hordoz. A női modellje Annie Miller volt, egy fiatal munkásosztálybeli bárpultos, akit Hunt tizenöt éves korában ismert meg. A festő beleszeretett, és úgy gondolta, képes lesz „megmenteni” őt: taníttatni akarta, megváltoztatni a viselkedését, majd feleségül venni. Hunt saját elképzelése tökéletesen tükrözte a festmény történetét: egy „elveszett nő” megmentésének vágyát. Kapcsolatuk azonban véget ért, Hunt később a Szentföldre utazott, Annie pedig végül máshoz ment feleségül.

A történet legmegdöbbentőbb fordulata azonban az, hogy egyes korabeli vázlatok alapján a festményen szereplő férfi arcvonásai erősen hasonlítanak magára William Holman Huntra.

A festmény eredeti változata még erőteljesebb volt. Amikor a kép tulajdonosa, Thomas Fairbairn iparmágnás otthonában kiakasztotta, képtelen volt elviselni a nő arcán látható döbbenetet és szenvedést. Fairbairn ezért arra kérte Huntot, hogy fesse át az arcot kevésbé megrázó, bizonytalanabb kifejezésre.

Nem Hunt műve az egyetlen, természetesen, amely számos szimbólumot tartalmaz, nemrég írtunk az Utolsó vacsora rejtett szimbólumairól, és arról az 500 éves festményről, amely máig zavarba ejti a művészettörténészeket.