Így neveld a sárkányodat – Gyereknevelési kisokos, from zero to hero

Emlékszem, hogy mindent tudó és mindenhez jobban értő, szélesvásznú öntudatú bakfiskoromban mekkora balgaságnak tűnt, mikor Anyukám mantrahangon azt magyarázta nekem, hogy a gyereknevelésben az a legnagyobb kihívás, hogy ne idomítsunk a magunk képére uniformizálva, hanem hagyjuk meg a gyereket a maga saját színes, virágos egyéniségében elfogadva, és csak azokat a vadhajtásokat igyekezzünk letépni, amikről tudjuk, hogy a társadalom elporolja majd rajta rosszul tolerálva a különcséget.

Ma már persze értem, de jól tudjuk, hogy a generációk között a hang terjedési sebessége meglehetősen furcsa: néha mond valamit apukánk a dühödt tinédzser énünknek, és csak akkor értjük meg, mikor már ott áll mellettünk a fiunk, aki természetesen nem ért velünk egyet.

Anya szép, mint egy mozdony

Először is, fogadjuk el azt a tényt, hogy mindenkinek jár egy feladatgyerek, aki napra nap elbizonytalanít, hogy ebbe a fába talán beletörik a szépen élezett fejszénk. Ha mindössze egy van, akkor legalább nem kell rajta gondolkodnunk, hiszen bizonyosan tudhatjuk: ő az. Több gyerek esetén egyenes arányban növekszik a lehetőségek tárháza.

Gyerektelen békeidőben mind úgy érezzük, hogy csúcsra járatott önmegvalósító periódusunkban, eminens munkakutyaként baromira odatesszük magunkat, hogy esténként hulla fáradtan megállapíthassuk, egyre szebben csillog az önéletrajzunk. Aztán az első gyerek betoppanásával elkezdjük egyáltalán nem érteni, hogy addig vajon miben fáradtunk el, hiszen most kezdődött csak el igazán a derby. Ha végre túljutunk az időre etetés, sterilizálás, pelenkacserés, alvás nélkül élős akadályversenyen, akkor útnak indul az újabb eszelős dzsembori, amit a köznyelv csak miért-korszakként aposztrofál. Ebből a gyerekeimnek egyenként volt legalább húsz, és az idevágó örök igazságot bizonyos Bödőcs Tibor, stand up-zseni mondta ki: „arra jöttem rá, hogy a gyerek miért-korszaka egybeesik az én tudjaaf@szom-korszakommal”, hiszen lehet tele a falunk pedigrés diplomákkal, életünk értelme már reggel 9-re fog tudni kérdezni három olyat, aminek a válaszáról sejtelmünk sincs. Ugyanakkor az állandóan csacsogó szájukat olyan elképesztő kifejezések tudják elhagyni, amitől egyrészt Kazinczy rommá tapsolná a tenyerét, másrészt életünk párját is durván állva hagyják romantikus vallomások terén, mert biztosíthat bár ő az életfogytig lángoló szerelméről hexameterekben akár, ha kisfiunk maszatos arccal, a nyálas száján azt az opuszt veti felénk, hogy „anya, te olyan szép vagy, mint egy mozdony”, akkor ne legyen kétségünk, hogy melyiktől olvadtunk el, mint egy leértékelt jégszobor a napon.

Helikopterszülők és az endoplazmatikus retikulum

Egy pillanatra sem lazíthatunk, mert onnantól kezdve, hogy először becsengetnek egy szeptember elsején, ripsz-ropsz szembe találhatjuk magunkat egy olyan Marika néni-matériával, akiről általános hatodikban joggal reméltük, hogy soha többé nem kell vele találkoznunk. Ám most kiderül, hogy az egyik reinkarnációja a gyerekünk osztályfőnöke, tehát kénytelenek leszünk vele együttműködni, miként további, csemetéjük mellé marketingesnek szegődött szülővel, túlvezérelt, buldózerhabitusú SzMK-anyukával. Ráadásul kisdedünk napra nap utánajár, hogy mennyire nem figyeltünk a kettős kovalens kötés, az endoplazmatikus retikulum és a deriválás elsajátítása közben.

Speciel én a maradékos osztás idején szálltam ki gyerekeim tanulmányainak felügyeletéből, esetemben nagyjából akkor derült fény arra, hogy nem vagyok okosabb, mint egy ötödikes.

Aztán egyszer csak alattomban bekopogtat, mit bekopogtat, ránk rúgja az ajtót a kamaszkor gigászi szabadságvággyal, szélsőséges hangulatingadozásokkal, konténernyi igazságérzettel. Seperc alatt dobják azt a gyermekkori alapvetést, mely szerint anyának mindenben igaza van, mikor először rajtakapnak minket egy apró kis tévedésen, csúsztatáson, jóóó, mondjuk ki, hazugságon, elegendő, ha a fogtündér, Mikulás, húsvéti nyúl triumvirátusra gondolunk. Nagy lendülettel azon nyomban átvetik magukat a ló túlsó oldalára, és máris az a faktum van divatban, hogy anya téved, rosszul tudja és egyébként is eljárt felette az idő, ami mondjuk igaz sajnos. Aztán persze szép lassan helyükre kerülnek a fejekben az apró kis mozaikok, csendesedik a forradalom, és felismerik, hogy anya is csak ember, így aztán időnként talán téved vagy hibázik, de mindig és minden körülmények között jót akar, és a világon a legjobban szeret. Idáig azonban cefet hosszú és dúsan aláaknázott út vezet, melynek során egy zen buddhistából is ki tudják hozni a potenciális darabolós gyilkost naponta háromszor. A saját bőrön szerzett tapasztalatom az, hogy egyik kezünkben szorosan tartsuk a humorérzékünket egy pillanatra sem elengedve, a másikban pedig a nehéz időkre felkészülve legyen egy pohár bor. Esetleg egy üveg. Végső esetben egy egész toszkánai borászat.

Fő célként pedig az lebegjen a szemünk előtt, hogy mindenképp igyekezzünk megőrizni a már cseppet sem kisdedünk bizalmát. Kedvenc graffitim szerint „Ha tiltással nevelsz, hazudni tanítasz.” Talán ez a legfontosabb neveléstechnikai bölcselet, amit elsajátítottam, valamint igyekeztem leporolni a memóriámat emlékeimbe idézni a saját érzéseimet és folyamatosan szökésben levő tilosban járásomat. Éppen ezért eszünkbe se jusson olyan szörnyűségeket a szánkra venni, mint a bezzegazénidőmben maszlag, hiszen a világ folyamatosan változik, de nem jobb vagy rosszabb lesz, hanem egyszerűen csak más. Mi pedig vagy felülünk erre a XXI. század című szuperszonikus expresszre, vagy menthetetlenül állva hagynak, és mivel a gyerekeink rajta vannak, hát jobb lesz, ha mi is felkapaszkodunk. Legyünk a bizalmasuk, cinkosuk, időnként a tettestársuk! Értessük meg velük, hogy annyit falazunk nekik, mint Kőmíves Kelemenné, de tegyék meg, hogy nekünk az igazat mondják, és mi majd tartjuk a hátunkat, ahol kell, legfőképp az apukák előtt.

Életemben bizonyosan temérdek dolgot elszúrtam, de a gyerekeim csodálatosra és tökéletesre sikerültek, számomra pedig ez többet jelent, mint bármilyen szép ívű karriertörténet. Öröm és megtiszteltetés az anyukájuknak lenni! Most persze kicsit könnyes a szemem…

Rohadt hormonok!

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat, és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.” A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Shutterstock