Római beszámoló: az örök város és az örökrangadó

Akad néhány desztináció a Föld nevű golyóbison, aminek akár csak az említésétől előzékenyen a kezembe simul a bőröndöm, és gondolatban már csomagolok is afféle Pavlovi reflexként. Ezen helyek egyike kétségtelenül a talján főváros.

Róma közvetlen és barátságos. Már érkezéskor a repülőtéren megölel, és érzelmesen a fülembe suttogja, hogy hiányoztam, és mennyire örül, hogy újra lát. Róma hedonista, etet, itat, kényeztet. És még a fenekembe is belecsíp, ugyanis itt a gyengébbik nem valahogy életfogytiglan Nő tud maradni állandó érdeklődésnek és bókoknak kitéve, korosztályfüggetlenül. Alapvetően az olasz egyébként is egy bosszantóan mázlista náció: földrajzi elhelyezkedésüket tekintve is arcon csókolta őket Fortuna, hiszen körben majdnem minden oldalról tenger mossa partjait, akadnak mezőgazdaságra alkalmas síkságjaik, síelésre alkalmas hegyeik, nyaralásra csábító szigeteik, parádés konyhájuk, ösztönös stílusérzékük és ízlésük, mérhetetlen életszeretetük és jellemzően a történelem során a viszontagságos helyzetekből is ügyesen kidumálták magukat a világ legdallamosabb nyelvén magyarázva, széles gesztusokkal. Városaikat ellepik a kíváncsi turisták, hiszen a világ műkincseinek több mint a fele található náluk, ők pedig kedélyesen éldegélnek a múltban Michelangelo-szobrok és Bernini-szökőkutak közt, da Vinci freskók alatt.

Titkok és látnivalók

A hét dombra épült Rómának legjobb, ha felvesszük a ritmusát, és így sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk a város ütemében hömpölyögve. Annyiszor megfordultunk már itt, hogy lassanként járna nekünk egy ideiglenes lakcím, és ezen vizitek alkalmával jó néhányszor eminensen alakítottuk a turista szerepkört minden egyes épületre és festményre rácsodálkozva: az utolsó tégláig megszámoltuk a Forum Romanum romjait, ahol megállapítottuk, hogy vesta szűznek lenni azért mégsem volt akkora szívás, hiszen 33 évesen szabadultak. Mikor Jézusnak véget ért az élet, a vesta szüzeknek elkezdődött. Tudjuk, hogy a Piazza Navonán található gyönyörű Szent Ágnes templom festményén levő Szűz Máriát Pinturicchio merő figyelmetlenségből egy korabeli ledérről mintázta, amiért picit száműzték büntetésből. Hogy a Piazza Del Popolon temették el a hiedelem szerint a nem túl humánus Néró császárt, ezért oda két egyforma templomot is építettek, hogy nagyjából rehabilitálják azt a területet, és a sok szentség szintbe hozza a temérdek kegyetlenséget. Hogy a Campidoglion álló Marcus Aurelius lovasszobor olyan élethűre sikerült, hogy egyszer a tér arculatának kialakításáért felelős Michelangelo munka közben rászólt, hogy menjen arrébb, mert útban van. Hogy a közeli II. Vittorio Emanuele emlékmű nem túl nagy kedvence a rómaiaknak, és lenézően csak nagy fehér írógépnek titulálják. Hogy a Castel Sant’Angelot egyszer a már-már háziállatnak számító vadludak mentették meg a támadástól, mivel ők felébredtek az illetéktelen betolakodókra, és éktelen ricsajjal fellármázták az édesdeden alvó várvédőket. Hogy ezt egyébként egy folyosó köti össze a Vatikánnal, hogy a pápának speckó kis különbejáratú, védett menekülőútvonala legyen.

Hogy a Szent Péter Bazilikában lehet magyarul is gyónni, a Pietá pedig egy hazánk fia miatt van törhetetlen biztonsági üveg mögé rejtve, mert 1972-ben egy kalapáccsal a kezében bizonyos Tóth László még úgy érezte, hogy tovább tudná tökéletesíteni a mester munkáját, és letörte Mária bal kezét, valamint az orra és szemhéja egy darabját.

Hogy a Svájci Gárda máig változatlan egyenruháját még Michelangelo tervezte, a kupola megmászása után pedig én egyszer majdnem megszültem, ámbár erről aligha tesznek említést a helyi útikönyvek, na mindegy. Hogy Michelangelo számára nem volt teljesen világos, hogy miért ő kapta a Cappella Sistina mennyezeti freskójának megtisztelő feladatát, mivel saját bevallása szerint inkább a szobrászat és építészet terén jeleskedett, mintsem festőként. De ha már így alakult, gondolta, megpróbálja, a kezdők szerencséje pedig meglehetős diadalhoz juttatta, hiszen évente milliók zarándokolnak el ide, hogy titokban kattintsanak egy képet Ádám teremtéséről. Hogy a döbbenetesen monumentális Fontana di Trevibe muszáj dobnunk némi aprót, hogy éltessük a reményt, ide még visszatérünk. Anita Ekberg kedvenc fürdőhelye éppen ezért mindig aprópénzszőnyegtől csillog. A kultikus hely a közelmúltban történt renoválását a Fendi divatház állta, ahogy a Colosseum momentán is futó csinosításáért is ők nyúltak jócskán a zsebükbe.

Életöröm a pályán kívül és a lelátón is

Egyszóval Rómából nagyjából doktorálni tudnánk, ezért mostanában már csak afféle amatőr műkedvelő szintjén turistáskodunk, és meglátogatjuk a Spanyol lépcsőt, mert ott a legfinomabb a capuccino, a Pantheont azért, mert a szomszédságában szenzációs grappát adnak megagiga dózisban, vizespohárból, a Colosseum mellett pedig ilyenkor egyszerűen isteni az articsóka. Már nem feszélyez minket az időelherdálás gondolata, hiszen már mindent láttunk, mindent is, többször is, ezért lustán elnyúlva átadjuk magunkat a városnak, és gondtalanul elücsörgünk egy napfényes kávézó teraszán fél délelőttöt is akár az elképesztő fazonokat nézve elismerő elképedéssel. Itt abszolút ér délelőtt fél 11-kor báliruhában koktélozni, vagy házikabátban fröccsözni szivarral a kezünkben, lornyonnal a szemünkön, esetleg eltékozolt tehetségű művészlélekként sakkozgatni önmagunkkal álló nap.

Egyszerűen imádom, ahogy keresik és megélik az örömöket, nem a gondokra, hanem a boldogságra koncentrálva.

Az elmúlt hétvégén aztán volt is okuk ünnepelni jókedvvel, bőséggel, hiszen a Forma 1 szezonnyitó futamán Bahreinben az ágaskodó paripás vörös autó, a Ferrari első és második helyen hozta be a lovait, mely győzelemre alig 910 napot kellett, hogy várjanak az olasz tifosik. A rómaiak már ettől ünneplőbe öltöztették a lelküket, de hogy még ennél is sportosabban teljen a hétvégénk, vasárnap sort kerítettek a AS Roma-SS Lazio gyakorlatilag házirangadójára, hiszen a két csapatnak ugyanaz a standionja, a több, mint 70 ezer fő befogadására alkalmas Stadio Olimpico di Roma. Ezalkalommal a Roma csapata volt a hivatalos házigazda, tehát nekik állt módjukban több jegyet értékesíteni, miből következően sárgába és pirosba öltözött lelátók énekelték a himnuszként hangzó indulót. Én ezidáig igyekeztem elhatárolódni a focitól kis lenéző szájbiggyesztéssel mantrázva nagymamám okítását, mely szerint úrinő nem siet, nem fizet, nem iszik sört és nem néz focit. Büszkén jelenthetem, hogy még a lest sem értem, pedig már számtalan ezirányú dugába dőlt kísérletet tudhatnak magukénak a lelkes barátaim. Egyszer mondjuk már majdnem megértettem, de aztán végül kiderült, hogy mégsem.

Én nem állítanám, hogy ez a 90 perc jelentős változást hozott volna a labdarúgáshoz való viszonyulásomhoz, de az AS Roma 3-0-s győzelmével záruló mérkőzés során meg kellett, hogy állapítsam, hogy bár nyilván Murinho csapatában sem afféle könyvtári figurák rúgják a bőrt, viszont szívesen és gyorsan futnak, élvezetesen és eredményesen játszanak, mindezzel pedig olyan katartikus örömet okozva a lelátókon, mely hangulat hullámaira lehetetlen volt nem felülnöm nekem is. Mikor a tömeggel együtt kifelé hömpölyögve azon kaptam magam, hogy még mindig az indulót skandálva dudorászom, és az imhol könnybe lábadt szemű élményeken morfondírozom, akkor szentül elhatároztam, hogy az „ez olyan ostoba, hogy azt hiszi az etikettről, hogy meccsbelépő” mondatformulámat egy életre leveszem a napirendről. Ámen!

Roma Roma Roma,
core de stà città,
unico grande amore,
de tanta e tanta gente,
ch'hai fatto nammorà

Az íróról
„László Nicole vagyok, egy méltán ismeretlen, II. kerületi családanya. Három gyerek, egy macska és egy férj anyukája, aki rajong az utazásért, a jóféle étkekért, a pedigrés buborékokért, a száguldó cirkuszért, az életért, a pikírt humorért, a pengeéles elmékért, a szép ruhákért és végül, de elsősorban a családjáért. Néha virtuális pennát ragadok, hogy megosszam a jártomban-keltemben tapasztaltakat, és időnként életvezetési tanácsokat is osztogatok tök kéretlenül.”
A szerző további írásai itt olvashatók.

Nyitókép: Spencer Davis/Unsplash